Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

durrant a fegyver. Ki hallana meg ilyenkor egy gyönge sikoltást, mely a hegy oldaláról jött fel a patak mellől . . . De mégis-mégis. A csörtető nyomán mintha lódobogás is hallanék s mielőtt a a dühödt fenevad rá törhetne az eprészö lányra, egy jól irányzott lövés földre teriti s az élet mentő karjaiba fo^ja az ájult gyermeket. És mily szép volt ez az eszméletlen alak. Fekete göndör fürtéi, mint egy selyem fátyol árnyalták be fehér arczát, márvány homlokát, gyönyörűbb termettel a görög istennők sem dicsekedtek... s ez a remek alak most ott pihent az ö ölében. Vén, kopott szive hevesen dobbant meg, valami régen érzett édes melegség futotta át egész valóját, vérét, szivét . . . észre sem vette, mikor a fáiig nyílt korál ajkakra egy hosszu-hosszu csókot lehelt s csak akkor riadt fel, midőn a lassankint oda gyűlt vadász czimborák hangos kaczagásban törtek ki s a jókedvű, pajkos amazonok ezer darázs csipéssel kívántak szerencsét a dupla vadászsikerhez. Mit tegyen ? Karján a még mindig eszméletlen gyönyörű leány, körülte pedig számtalan gúnyos arcz s incselkedő kaczaj . . . Hah ! Heves büszke vére arczába szökkent pillanat alatt, mindent mindent inkább, csak nevetség tárgya nem lenni . .. ViPámló szemekkel fordult torsai tele. — E nő arám ! Hölgyeim és urak, tisztelet neki ! . . . Az általános csodálkozás mindenkit elnémított egy pillanatra s még föl sem ocsúdtak ámulásukból, midőn a vár ur bájos leánya oda lépett hozzá kedvesen, megölelte apját s az ájult hölgyet gyöngéden czirógatva, angyali jósággal monda : — Jól teszed apám! Én is szeretni fogóin a szép kis mamát, különben ismerem őt már, a völgyben többször szedtünk együtt illatos epret. O egy szegény uri család gyermeke, mily nemes tett lesz őt magadhoz emelni . . . Édes ártatlan gyermek, aki mindig csak szeretetet élvezett, hogy gondolt volna veszélyre ? Hogy félt volna olyan mostohától, ki neki játszó társa volt ? .. . S a bérezi kastélyban az élet még vidámabb volt . . A leventék, ,fju hősök méhraj gyanánt lepték a házat, — bogy ne ? midőn most már két világra szóló szépség hóditá, vonzotta őket, anya és — leány . . . Az első teljes mérvben igyekezett érvényesitni az előnyöket, melyeket férje által nyert, hisz szegénysége miatt eddig ismeretlen kellett vesztegelnie, csak meséből s álmaiból ismerte a boldog jólétet, mik a hatalmasok kiváltságai. Hódított, bámulta s csodáitaltatta magát ... és — olyan elégedett volt, most hát merész álmai megvalósultak, miként maradna háttérben. Miért húzódna leánya melle igénytelenül, mint gondos anya ? hiszen majdnem olyan ifjú . . . És mulatott és élvezett . . . * Néhány perez múlva egy titáni alak hajtott térdet a két nemes hölgy előtt, egy fiatal four, kinek alakja s szépsége előtt megsemmisültek a mythológia istenszobrai . . . Zalatnay Tamás ez, a legyőzhetetlen, akinek nevére megborzad a pogány ellenség, mert ahol megjelenik csodás alakja, halál van ott az ellenség során, mig öt nem fogja kard és buzogány . . . Ah ! mily nem várt, milyen roppant öröm ... A vár ur meghatva borul keblére s csókjával halmozza fürtös, holló haját. Szép Júliája szinte megremeg az édes gyönyörtől, hogy viszont láthatja végre gyermek éveinek hű őrét barátját, kiért remegett midőn csatába hivták s imáiba foglalta a nevét, titkon, mindig . . . Fehér, bársonyos arczán öröm rózsák gyúlnak s kék szemeiből egyegy öröm könnyet töröl ki lopva, fényes-öröm könnyet . . . S az asszony? A kastély úrnője? . . . Ah, mily jó, hogy nem veszi észre senki szörnyű felindulását . . . Fehéren, tántorogva hátrál meg. — Hát itt van, hát él, akit Ő elsiratott már régen, leány korában, mikor a csatában küzdött. Itt van, akit titkon, félve imádott, mikor még szegény árva volt, ah ! miért nem halt meg inkább ott a harcz mezőn. Miért