Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

jött vissza, az, kivel együtt játszottak hármasban s eprésztek a patak parton . . itt van ... S hogy jelent meg ismét — — Miért jött olyan örömmel, éppen ide a győzelmi hirrel ? Eljött, mint mostoha lányának jegyese, hogy magával vigye, hogy boldoggá tegye ... óh mi lesz ebből? Mi tevő legyen. A kézfogó is megtörtént, az esküvő ideje gyors léptekkel közelgett, mégsem birt elhatározásra jutni, nem volt egy okos gondolat, melynek ura lett volna. Csak azt érezte, hogy nem birná ki, ha az egyetlen ifjú, kit őrültem szeretett, titkon, a — másé lenne. Még csak pár nap választá el őket a nagy naptól, határozni kellett, tudta érezte . . . Mi tevő legyen ? Emésztő láz gyötörte egész valóját, majdnem fruit volt már, midőn titkon a völgy felé vette útját. Egy jósnő lakott a kis falu végén, szorongatott helyzetében attól akart tanácsot kérni. A vén boszorkány meghallgatta s midőn az aranynyal teli erszényt átvette, megnyugtatta, hogy szive ifja nem lesz másé soha-soha ... Már csak egy nap volt hátra. Az aranvos, himes mennyasszonyi ruhát boldog gyönyörrel nézte az ifjú mátkapár midőn a szép mostoha titokzatosan megsúgta nekik, hogy egy hires jósnő vár reájuk ott künn, jó volna meghallgatni a jövőt. No — és melyik fiatal leány nem volna kíváncsi erre ? . . . Az asszony beszélni kezdett. Sok badarságot darált le tarka össze-visszaságban, sok szerencsét, boldogságot, mint ahogy ilyenkor szokták, s egyszer csak az lett a nóta vége, hogy máskép ez mind bánatra, szerencsétlenségre fordul, ha a menyasszonyi koszorúba a „sziklarózsákból" nem jő, hacsak egy virág is. A lánvka megborzadt, az ifjú nagyot nevetett ; — Hej anyóka, nem tudja-e kelmed, hogy engem Tamásnak hivnak ? s az ily badarságra semmit sem adok. A fiatal asszony ajkába harapot s gúnyos vontatott hangon jegyzé meg : — Én csak szegény árva leány valék s Julia atyja életét áldozta értem ismeretlenül, midőn az üldözött vad reám rohant. Kegyelmed nem merne ily kevés áldozatra állani ? . . . — Hogy nem mernék-e asszonyom ? Zalatnay Tamás, ki százával küldte elleneinket a más világra? Julia nászkoszorujába ott fog diszleni a „Sziklarózsa", én mondom . . . S a bámuló leány éles sikolylyal omlott térdre ifja előtt. — Tamás ! Az égre és mindenre ami szent, ez őrült vállalatra rá ne állj ! A „Sziklarózsa" egy ártatlan leány véréből fakadt a „Kriván" tetején, büntetlenül ezt le nem törheted, ne menj oda soha ! . , . — Ab, balgaság ! A virág csak virág, el kell hoznom. És elindult érte . . . Szép Júliája a kis kápolnánál imádkozott, hogy vissza térjen, hogy baja ne legyen. És visszajött . . . Kecskepásztorok hozták el véres tetemét, amint a szikla völgy mélyén megtalálták, ahová — lezuhant . . . És szép Júliája? . . . Megőrült szegény. — Azután még soká, sokszor latiak, amint nász koszorújával szép fején, egyik oromról a másikra tévedt, várva, sirva vissza várva Zalatnay Tamást. Sürü, hulló könyeiböl ahová lepergett, szép virág fakadt mindenütt a sziklák ölén, a bájos kis havasi „gyopár", melynek bársony, finom kelyhe olyan fehér, olyan halavány, mint az Ő f rcza volt . . . Kedves olvasó, gondolj reá, midőn leszakítod, hogy kebledre tűzzed.