Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

volt a jellemünk. Különben sem szerelemből mentem férjhez — csak daczból, s az mindig megboszulja magát. A doktor gyönyörködve nézte a hölgy kipiru't arczát. — Én azt hiszem, hogy mi ke„ten meg tudnók érteni egymást. Mi ugy összevalók volnánk. Hűvös fölényével imponá'na nekem kegyed, — forró, vad természetemmel lebilincselném kegyedet én. Mi boldogok lehetnénk. — Doktor, félrebeszél ? -— nevet az asszony. — Nem én. Ugy beszélek, a hogy érzek. Most nem a számitás, a józanész embere beszél belőlem, hanem a szive, azé a lüktető kis husdarabé, indy olyan békétlenül zakatol itt belől. Ah, ha kegyed azt sejthetné, hogyan tudok én szeretni milyen vadul, milyen őseredeti zabolátlansággal. Ezek a limonádét szürcsölő B limonádét beszélő urak mindö<szevéve sem képesek egy pereznyit érezni abból a szenvedélyből, mely az én velőmet égeti. Ezek a kaczér, mosolygó zsuros kisasszonyok, kik betanult frázisokkal, hazug naivitással palástolják az ő feneketlen üreslelküségüket, kik csak „entourage"-nak tekintik az ittlevö bajuszos és ne í bajuszus urakat — még csak nem is álmodják, hogy milyen az a szerelem, a melyet ők nem tudnak ébreszteni bennem, de melyet egy szavával egy mosolyával felgyújthat bennem kegyed. — Ne beszéljen bolondokat, doktor ! — mondja a hölgy felállva. Én most távozom. Remélem mi ketten nem fogunk többé találkozni. — A következő zsúrig, —• feleli a fi ital ember rányomva selymes szőke bajuszát a nő fehér, puha kezére, ígérje meg azt az egyet, hogy eljön. Kérem, esedezem ! Egy kecses bólintás, egy futó kézszorítás, s a bájos fantom kisurrant a szalonból a következő zsurig. Iduna. Hozzá. Nyugodt hideg lesz mindig arezom Panasz, jaj nélkül meghalok, Ne lássa ö a véres örvényt, Mely Udkem mélyén háborog! Oh minden elve.-zett már Csak még a büszkeség maradt Szabad ó szivem megszakadnod. C-ak meghajolnod nem szabad ! Varsányi Gyula. Havasi gyopár. Virág rege. Irta: Makayné Nagy Erzsike. És- mintha még most is hallanám azt a szép mesél . . . Oly sokszor álmodtam végig ébren ott a mohos sziklán, hova gyermek koromnak annyi emléke füz, oly sokszor hallgattam végig . . . Ah ! mily édes volt álmodni akkor, milyen boldogság volt eltanulni a sok szép regét, mit suttogva mesélt a bétezi vadvirág, lenge szellöcske, csicsergő madár, oly jó barátaim voltak mind-mind . . . Szerettem őket s tán ők is engem, a lelkem vissza vágyott hozzájuk — sa tavasz jöttével talán vártak ők is ... A hangos tücsök mintha szebben muzsikáit volna a viszont látáskor, a bérez patakja tisztában csörgött s a htis habokból kaczéran szökkent föl a rózsás pikkejü hegyi pisztráng. A hosszú lábú óns szöcske nagyokai ugrott a kövér füvön, a zsongó méhecskék csókolni jöt lek a ki.s virágokat,