Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

tero, hogy miiyen lövőnek nézünk elébe. Ö megértett. Jött egy "előnyös kérője. Nem olyan déiezeg, csinos talán, mint a minőről a kicsike álmodott, de nagyon jó jövedelme és biztos állása volt. Daczbói vagy miből — hozzáment. Én kívántam Deki legelsőben szerencsét. S ő ma boldog asszony. — M iga meg boldogtalan ? — kérdi az asszony, halkan simogatva egy lehajló páltna'evelet. — Sokkal többet aprítottam bonckésemmel nyers, eleven hust, sokkal többet láttam csorogni nyílt sebből forró, piros vért, hogysem fogékony lehetnék a valótlan, képzelt fájdalmak iránt. A lelkiismeretem nyugodt. Az a leány boldog. Talán boldogabb, mint velem lett volna. Mert valljuk meg csak az igazat, nagyságos ?»R6zonyom. A lányok íőtörekvése csak az : hogy férjhez menjenek. Péterhez vagy Pálhoz. Szerelemmel vagy szerelem nélkül. A foczél: a férjhezmenés ! Ha elhagytam volni azt a leányt s ő pártában |vénül — nem tudva engem elfelejteni — apoiheozíst irok az asszonyi szerelem magasztosságáról s hamut hintek a fejemre. Igy azonban sértett hiúságom tudatában csak annyit mondok: mind eg)formák a/, asszonyok. Ám azért vannak még|pillanataim most is, mikor azon veszem I d u n a. mag/, m észre, hogy arra az asszonyra gondolok. Viss^aaimodása eltűnt boldogságnak, visszac idülése kicsendült akkordnak. El fog múlni ez is . . . Nagyságos asszonyom ! a sziv nem élhet üresen. Ma még gondolok egy kicsit régi szerelmemre. — Nos ? — tudakolja a hölgy, mivel a doktor elhallgatott. — Engedje meg, hogy őszinte legyek. Kegyed nekem első percztöl fogva tetszeit. Van valami a lényében, a mi vonz és eltaszít. Még nem vagyok egészen szerelmei kegyedbe, — de ha sokat látom, sokat találkozunk — okvet'enül egészen az leszek. Az asszony elneveti magát. — Akkor hát jobb lesz, ha nem látjuk többé egymást. Maga még nem ismeri az én regényemet. Csak annyit tud rólam, hogy elváltam az uramtól. A doktor diszkrétül mosolyog. — Bizonyára a férj volt a hibás. Valami léha, haszontalan fráter, ki nem volt mó tó ilyen nőre ? ! Az asszony hallgatva néí maga elé. —« Tudom is én. Annyi az egész, hogy nem firtünk össze. Merő ellentét