Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

En inkább arra a kérdésre szeretnék felelni : hogy Hogyan ne neveljük leányaikat ? A negativ képről a pozitivot a szíves olvasó már maga is előhivná. Ám tartva a nők : kedves úrhölgyeim sújtó Ítéletétől, félve Kollégáim : a családapák haragjától, nem vállalkozom erre a szerepre ; de mert a fotografozás külömben sem mesterségem, sietve sietek vissza a legelső kérdésre, arra, hogy EISEK VAJV NIEHUES SZIVJE ? Kinek ? A szegények vagy gazdagnak ? A nőnek vagy férfinak ? Helyes-e ez a disztinkczió ? Vélemény dolga ; a magam részéről ugy vélekedem, hogy ez az isteni ajándék : a sziv nemessége egyformán került a szűkölködő és jólétben levő emberek, azonképpen a nők és férfiak leikébe. Annak vagyon nemes szive, a ki felejti a saját ügyét-baját és az idealizmus varázsával lelkében felülemelkedik az emberek köznapi gyarlóságain ; nem kérdi, keresi a-it mi a haszon, mi a bér, hanem követi nemes érzelmeit és sietve enyhiti a köznek : embertársainak baját ! A sziv nemessége ikertestvére a: önzósteienségnek ; angyalt formál az emberből, mely könyűt szárit, Ínséget szüntet. Jaj is annak a szívnek, mely a mások boldogtalansága előtt meg nem nyílik. Résztvevő szivet a teremtés Ura csak a legtökéletesebb lényeknek adott es ezek között legnagyobbat — az embernek ! Kietlen, üres, sivár az a sziv, mely nemesség hiján szűkölködik és az embert is — ördöggé alacsonyítja . . . Az a sziv, melyben nem lakik nemesség mások iránt, rakásra gyüjtheti kincseit, oltárt is építhet kedvteléseinek, gyönyöreinek, de haj ! az áldozat nem leszen kedves Isten és ember előtt. Az ilyen sziv elhervad az önbálvanyozas rideg fényében ; nincs annak tüze, áldásos melege. A parázs gyöngén sziporkázva visszahull saját hamvába. Ezt a hamut a legkisebb szellő is széjjel-szórja pernye módjára. Az ily áldozatból nem fakad áldás soha ; áldás, mely közelebb vinné az embert ahhoz, a kinek formáját viseli: az Istenhez! Nem a vagyon, nem a kincs kritériumai a sziv igazi nemességének. Mert akárhányszor az önzéstelenséget, a jótékonyságot vagy a sziv nemességét emlegetik előttem '•— hisz ezek az isteni erények mindig karöltve járnak — eszembe jut az én kedves, bánatosan szomorú költőmnek ; Turgenyeff-nek egyik prózában irt megkapóan szép poémája, melyet Latkóczy Mihály barátom fordításában ide is iktatok : Ha dicsérik jelenlétemben a gazdag Rothschildot, ki roppant jövedelméből ezreket költ szegény gyerekek nevelésére, betegek gyógyítására és aggastyánok gondozására, akkor meghatottság vesz rajtam eröt, bámulom és dicsérem. De ugyan akkor, midőn dicsérem és bámulom, önkéntelenül eszembe jut egy szegény parasztcsalád, rneiy egy rokont, egy árva gyereket fogadott be nyomorult és romlatag kunyhójába. — Magunkhoz fogadjuk Katót, mondta az asszony, ez ugyan utolsó fillérünket is fölemészti és talán sónk sem lesz, a mivel levesünkéi megsózzuk . . . — No hát akkor sótlanul fogjuk megenni, válaszola férje, a paraszt . . . Vájjon „igazán nemes szive" voit-e annak a parasztnak V Te kedves olvasóm „igent"-t bólintasz ; keresed Turgenyeffünk pórját, hogy jobbját szoríthassad. Én pedig innét a távolból a Tiédet keresem. Mert a ki a Népkonyha, Karácsonyfa- és Kenyér-e^yesüiet javára készült „Nemes Sziv"-et megvette es most nagy lelki gyönyörrel lapozgatja, — annak is igazán nemes a szive ! Lass Samu.