Szögyi G. Vilmos: Szögyi Győri naptára az 1897-es évre. Győr, 1896.

gyermekeit. Ezt az édes anyát látta a magyar mindenkor a haza földjében, ehhez az édes anyához ragaszkodott minden viszonyok között a gyermek természetes szeretetével és hálával, ezért ontotta vérét készségesen, ennek dicsőségéért rajongott álmaiban, ennek boldogságáért izzadott munkájában. Talán csak az ókor legklasszikusabb népénél, a görögöknél találjuk mását a hazaszeretet ily magas szárnyalású felfogásának. Csek ők csüggöttek oly eszményi szerettei Hellasz hegyein, mezőin és ligetein, mint csüggött a magyar nép a Kárpátok bérczein, a délibábok rónáin. Hiába keressük a hazaszeretetnek ily alakját a népváudorlás korszakának népeinél. Hódítottak ezek is országokat, de nem szereztek hazát, hatalmukba kerítettek óriási földet, de nem találtak otthont, kerestek és találtak bő zsákmányt, de nem kerestek s nem is találtak édes anyát. Nem volt előttük erkölcsi értéke a földnek, ezt csak kizsákmányolták és csak útnak tekintették, a mely ujabb hódításokba vezet. Csoda-e, hogy létök sehol sem verhetett gyökeret, hanem hányódott, mint bolygótüz helyrői-helyre, aztán a megsemmisülésbe. Igen, a hazaszeretet fenséges erényében vált ki a magyar r.emzet más népek közül ; ez daczolt a századok viharaival, ez adott erőt a véres küzdelmekben, vigasztalást a szenvedésekben ! Isten e kiváló adományának köszönheti fajunk, hogy „annyi balszerencse közt s oly sok viszály után" még mindég „él nemzet e hazán." De a haza lángoló szereteténél semmivel sem gyengébb a magyar lelkében, lárálya iránt való igaz hódolata és tántorithatlan hűsége, a mi ínnyival értékesebb erény, mert a szabadságért való hevülés épen fajunknak képezi legélesebb jellemvonását. Szabad népek valánk és azok vagyunk, a szó legnemesebb értelmében. Felemelt fővel járunk ; de őszinte hódolattal hajtunk fejet a koronás király fölkent személye előtt. A szabadság levegőjében nőttek fel őseink Ázsia tágas mezőin. A vezérek atyái voltak népöknek s nem urai. S e büszke nemzet vezérei önként tették öt urokká, önként nyitották meg ereiket, hogy vérükkel esküdjenek örök hűséget fejedelmöknek. S e szent eskü szelleme átment a nemzet vérébe ; ott kering ez ma is ereiben épen, gyengitetlenül. Jöttek viharok; el-elhomályosult a nemzet szerencse csillaga; meg megfogyatkozott ereje : de fejedelme iránt való hűsége soha sem fogyatkozott. S a vallási nimbus glóriája fogta körül e hűséget, amidőn a nemzet koronát illesztett királya fejére, koronát, mely kilenczszázadon át nemcsak a királyi fenség szimbólumát, hanem a király és nemzet frigyének jegygyűrűjét is képezte. Szent a magyar nép előtt a korona és szent a fejedelem fölkent személye is, kinek homlokát e korona övedzi. Korona és a Király egy fogalommá olvadtak össze s a nemzet a mily vallásos kegyelettel tekint a szent koronára, ép oly igaz hűséggel hódol urának, királyának. Korona és király az a lobogó fáklya, mely setét időkben a nemzet utait bevilágította; korona és király az a központ, mely erkölcsi erejével együtt tartja a nemzet atomjait, mint nap a világrendszer elemeit. Lehettek koronák, melyeket nagyobb fény és pompa sugárzott körül ; lehettek koronás fők, kiknek hatalma világrészekre terjedt ki : de nem volt korona, melyet oly kegyelet vett volna körül, mint a magyar szt.-koronát ; nem volt koronás fő, kinek igazabb hűséggel hódolt volna népe, mint hódol a magyar az ő királyának. íme egyrészt a lángoló hazaszeretet, másrészt a koronás király fölkent személye iránt való őszinte hódolat és törhetetlen hűség, ezek azok a nemzeti erények, melyeknek — Isten kegyelme mellett — köszönhetjük, hogy e haza egy ezredéven át megmaradt a mienk s hogy mint oldott kéve nem hullott szét nemzetünk. S ha méltó okunk van ma leborulva mondani hálát a Mindenhatónak ezer