Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

— Yiszik az aranyost! — mondta útközben. Kár, bizony isten kár! . . . És olyan furcsa érzés kaparászott ott a szive körül. Most érezte még csak igazán, hogy ö egész észrevétlenül — botrányosan bele talált háborodni ebbe az aranyhajú, ibolyaszemü kis lányba, s most fáj a lelkének : hogy az elmegy . . . . Hogy beleveszett a lelke egypár ragyogó szembe — az biz akárhányszor is megesett már Lacziurfin, (Emberi dolog az, kérem. Könnyen megesik akárkin is. Ne is tessék azért egy legényt se/egy leányt se megszólni!) De szerencsésen kiheverte mindannyiszor a nagy sort. Az idö, meg a távolság nagy ellenségei a szerelemnek. Elvitázhatlan tény azonban, hogy a fiatal úr most hirtelenében komoly bánatot érzett. Nagyokat sóhajtva bandukolt előre. Igy valahogy messze elkalandozott a hűséges „Lady" kíséretében, mely hivatásához képest ki kiugrasztott egy-egy boldogtalan tapsifülest, vagy felrezzentett egy-egy rémült foglyot, — de hiába. László ma nem volt olyan kedvében, hogy a felhajszolt vad közül lepuffantson hírmondónak csak egyet is. Megunva végtére a czéltalan botorkálást. ledőlt egy magányos nyárfa alá, s a két karját a feje alá csúsztatva, egyenesen felnézett az égre, mely simán, tündökletesen hajlott el felette. És a mint ott hevert a fanyar illatot lehelő fonnyadó gyepen, zsongitó fásultságot, tompa lethargiát érezve egész valójában — önkéntelenül visszanézett a közeimultra a lüktető, öntudatos teremtő nyárnak csak nemrég lezajlott néhány izgalmas hónapjára. Mennyi emlék! S milyen szines, meleg, még valamennyi! . . . De meddig? Nem az lesz e idöjártával ezekből is, a mi a nevető föld halomból? Színtelen, sápadó avar ? ! . . . Hogy is volt csak ! Bemutatás, kölcsönős örvendezés a nem remélt szerencse fölött. Kevés kivétellel majdnem mind ilyen elcsépelt módon kezdődnek az élet regényei . . . Plébános ur nevemnapján esett meg a dolog, feleljen is most már ő róla úgy ezen, mint a másvilágon ! . . . Volt evés-ivás meg tószt bőven, már a hogy ilyen alkalommal szokás. Kezdetben biz nem sokat ígért az egész mulatság, és László úrfi, — köz tünk maradjon a szó, — jelentékenyen unatkozott olt a szalonkabátos meg fekete taláros komoly urak között. Később azonban, mikor a tradiczióhoz híven a társaság átvonult egy kis parázs ferblire a parókhia másik szárnyába, s az ebédlőben mintegy varázsütésre ennivaló csinos fruskák kezdtek sürögni-forogni, asztalt leszedni stb , akkor már Laci úrfi unalma nagyhirtelen is elpárolgott, miként a reggeli köd, midőn Helios távol keleten meglibbenti aranyhímes sugárpalástját. A plébános unokahugai meg azoknak a barátnői. Mutatós, takaros gyerek mind egy szálig. De a legaranyosabb mégis csak ez az igéző rózsaszál, kit ímhol eltakart már előle a messze-ég hamvas köde: a jegyzöék Irmuskája volt. Laczi úrfi szakértő pillantása ezt azon melegiben megállapította. Legelső dolga annakutána persze mi lett volna egyéb, minthogy odaszürenkedett a kisasszonykákhoz, buzgón ajánlkozván : hogy majd ö is segit. A mit meg is cselekedett, hanem olyaténképen, hogy, a mit a hölgyek szépen rendbeszedtek, azt őkelme megintlen alaposan összezavarta. Még most is nevet a lelke, ha arra a sok dévajságra visszagondol . . Hát később I Mikor az első udvariasan tartózkodó közeledés után, már bátrabban járt a jegyzöékhez, kiket véghetetlenül meghatott az a nagy tisztesség, hogy a jószágigazgató fia udvarol a lányuknak.