Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.
Aztán r azok a séták ottktinn a vadvirágos réten, melyek alatt o szokása ellenére olyan elfogult, olyan bátortalan volt, mint valami kis naiv gimnazista ! Oh azok az édességgel teli órák ! Hogy eltűntek, hogy elröppentek ! — Kár, bizony Isten kár! — suttogja László s borongó szemmel nézi a fátyolszerűen tovalibbenő aranyrojtos felhőket. Hajh, de bolond dolog is az a véletlen ! Minek is hozta öt össze ezzel a kis nótárius-leánynyal, ha egyszer az Úristen se teremtette őket egymásnak ! Irmuska tanítónőnek készül, neki — Laczi úrfinak — meg szinte megvannak a maga kötelességei a családja, a haza és önmaga iránt. Nincs hát más hátra, mint kitépni gyökerestől a szivéből ezt a beteges szerelmet ! . . . A mig a fiatal ur imigyen töprenkedett magában, szép lassacskán bealkonyult s az esthajnali csillag is kiült az ég aljára. A csipős szél, mely végignyargalt a tarión, végre felriasztotta. Gyorsan felugrott, felkapta a fűben heverő puskáját és hazafelé indult. ... A faluvégi „Kesaeg K-csárdában duhaj legények, búcsúzó regruták mulatnak. László megáll a világos ablak előtt és benéz. Biróék Ferkéje dőzsöl ott a czimborával. Két szem czigány hegedűje jajgat száraz fájdalmában, a harmadik meg a czimbalmot zokogtatja siró panaszszal. A Ferke odaborult az asztalra és ugy kesergett. László szivébe is bekérezkedett a bús nóta és abajgatta a zsibongó bánatot. Rászorította a kezét oda, a hol olyan nagyon sajgott, olyan nagyon tájt és rohanó sietőssel ment neki a sűrűsödő sötétségnek. L E P K E. — Caesar „költeményeiből." — Tavasz enyhe napsugara hozta a világra. Tündökölt, ragyogott karcsú lenge szárnya. Illatos gyöngyvirág, pompázó rózsaszál sóhajtott utána, piczi, üde szirmát, méztől édes kelyhét szívesen kínálta a szép csapongónak. S ő szállt, szállt a bódító illatárban, susogott szerelmet kicsi ibolyának, pompázó rózsának, büszke káméliának. Tarka, fényes szárnyán megtört a napsugár, mikor egyet lebbent virágról-virágra. Hajnal fakadása ébreszté fel reggel a szerelmes rózsa harmatos kebelén; az alkonyi szellő ringatta álomra narancsvirág andalító aranyos kelyhén. S nem volt maradása a kis ragyogónak! Hiába marasztá a legbüszkébb virág! Megízlelte mézét, megérinté hamvát, elandalgott velük arany napsugárban harmatos alkonyos, piros hajnal fényben s aztán tovaröppent. — Suttogó szerelmet hiába dalolt az illatterhes szellő, mámorító mézet hiába fakasztott a lehulló harmat! Vitte-vitte szárnya más ujabb világba, ragyogóbb virágra, uj kéjre, uj vágyra. Sürü erdők árnyán vitte őt az útja ; százados fák lombja, balzsamos illattal marasztalta, hívta. S lent a fa tövében kicsike ibolya sóhajtott utána; vajha lennék ott fenn, hársfának virága, elbódítanálak, nem eresztenélek tovább a világba! Jer ide keblemre, onnan a magasból, kicsi szirmaimmal átölellek szépen, elringatlak szépen, hogy sohasem vágysz majd újra a magasba ! És ő repült tovább. Pompás, tarka mezők ezernyi virága káprázott alatta. Mennyi üde szépség! És mind felé cseng, mind utána sóhajt: jer ide körünkbe, megförösztünk mézben, ki nem fogysz a kéjből, rabszolgáid leszünk ! Fent az ezer csillag irigykedni fog rád, annyi lesz az élved annyi a gyönyöröd ! A rebbenő szellő elvitte a hangot, nem hallgatott rája az a fényes lepke, s ment a maga utján tovább, mindig messzebb !
