Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.
— Milyen szép asszony lett magából ! súgja a gavallér. Nem adná nekem a herczensquadrillt ? .. . — No persze ! Mit mondaua a világ ? — Ab, nem jó a világgal sokat törődni! Irigyli tolunk az a legédesb örömöket ! A nő még egy perczig haboz — végre is azonban a herczensz-quadrill a régi imádóé lesz. De ez már regény tárgy lenne ; pedig mi most csak a bálterem felületes képét fotografirozzuk. És mikor ezt teszszük, nem mulaszthatjuk el egy momentán felvételű képben megörökíteni azoknak az édes jó mamáknak a jóságos arczát is, kik a gyermekük kedvéért végigszenvedik azokon a piros bársony üléseken egy végtelen hosszú báliéjszaka martiromságát és akik mégis bőséges jutalmukat lelik abban, ha a lánykájuk jól mulat. . . . Magas hullámokat ver a jókedv . . . csapong a lélek . . . kerengnekforongnak a párok . . . röpködnek a kaczér pillantások. A zene meg édes bájos melódiákat rezegtet a fülünkbe. Csak tovább — tovább 1 Hosszú még az éjszaka — telik még belőle — kivilágos-kivirradtig ! . . . Jh, r> v' f " Jk. Irta: IDUNA. László úrfi egy délután vállára vetette a puskáját, füttyentett a vizslájának, s a gyümölcsösön át kiballagott a tarlókra. Fényesen ragyogott a nap a kobaltszínű égen — akár csak nyár derekán — de már nem pörkölt, nem égetett. Szép aranyos öszi verőfény melengette szelíden a teremtés nagy munkája után pihenőt tartó természetet. Az ősz bontó lehellete, hervasztó csókja meghalványitotta már a falombot, elsárgitotta a rét füvét. Hallgató csönd, fajtalan némaság mindenütt . . . László az őszi vetéshez frissen szántott földeken keresztül vágva, kilépett az ákáczczal szegélyezett árokpartra. Szemére húzva a fogolyszárnyas puha kalapját, hogy a napfény ne vakítsa, végignézett a szelesen elnyújtózó poros országúton. Nem volt ott egy lélek se. Csak a messzeségből villogott egy falu tornyának az aranyozott keresztje. László úrfi csak állt, mellette hegyezett fülekkel a „Lady", mely jól nevelt kutya létére ugyanabba az irányba meregette szemét, a melybe a gazdája. A fiatal ur dudorázott valami búbánatos magyar nótát, a kutya meg hallgatta nagy komolyan. Egyszerre porfelhő szállt fel amott a falu felöl, s nemsokára egy sárga cséza bontakozott ki belőle. László még lejebb húzta a kalapját, s még erösebben nézett arrafelé, — a Lady szintiglen. A kocsi közeledett. A bakon nyalka parasztsuhancz begyeskedett, hátul meg rengeteg czókmók, esernyő, napernyő, skatulya, táska meg láda közt világos ruhás kisasszonyka trónolt. Mikor odaértek, a hol az úrfi álldogált, a kisasszony csinos arczát vérpiros láng futotta be, az úrfi pediglen gavallérosan megemelintette a kalapját, miközben a vadászzekéje gomblyukában díszelgő pompás rozsát ügyes hajítással a leány ölébe röpítette. A kicsike kedves, zavart mosolylyal köszönte meg a figyelmet. A fiatal ur sokáig nézett a tovaguruló egyszerű jármű után, — azután megfordult nagy szomorúan, s az ugar mentén kiment a sárguló rétre.
