Jenei Ferenc szerk.: Győri Szemle. Emlékkönyv Győr szabad és királyi rangra emelésének kétszázadik évfordulója alkalmával. 1943.
TANULMÁNYOK - Dr. Bánhegyi Jób: Harsányi Lajos lírájának esztétikai értéke
szörnyű vádjait lobbantja az ember szemébe, aki tíz kiáltással a parancsolatok megtartásában szerzett érdemeit tárja fel és könyörög irgalmas ítéletért és a mindenséget, a bűnösöket és a szenteket hívja fel, hogy kiáltsanak ők is érte. A Szűzanya közbenjárása, Krisztus kiontott vérének megváltó érdeme győzedelmeskedik, Szent Mihály elűzi a sátánt és a lélek előtt feltárul az üdvözültek örök otthona. Epikai keret, drámai feszültség az előadásmódban, de egész mivoltában tiszta líra, a lélek legmélyéből feltörő vágyak, sejtelmek, aggodalmak és kétségek, a bűntudat kínzó gyötrelme és alázatos porbahullás az Isten előtt, aki egykor elevenek és holtak felett ítél, az emberi élet minden szépségének és nyomorúságának a maga meztelen valóságában való meglátása, amikor megszűnik minden önáltatás — ez a De profundis esztétikai tartalma, jelentése; misztikum, de a hit meggyőző ereje, az átéltség izgalmas dinamikája fűti és az olvasó nem bir szabadulni hatása alól. Sajátos formai varázsa az az ellentét, amely a forró atmoszférájú tartalom és a hűvösen klasszikus terzinák között érezhető. A végső igazságok és örök titkok témavilágából való a Túlvilági ballada (1936) is, amely ugyancsak drámai lüktetésű strófákban egy ember sorsát vetíti elénk a halál utáni pillanatban és az üdvösség állapotát ízlelteti meg a boldogságot kereső emberrel. A papköltővel szemben a költőtársak és a közönség soraiból is nem egyszer hangzik el az az állítás, hogy ha van is költői tehetsége, az önkifejezés teljes lehetősége mégsem nyílik meg számára, mert bizonyos élményterületek hivatásánál fogva zárva maradnak előtte. Igaz, hogy a katolikus pap magasabb érdekből vállalt áldozatként lemond a szerelemről, a családi fészek építéséről és sok nemes és szent érzelemről, amely ezekkel összefügg; de vájjon szegényebb lesz-e egy költői életmű, ha néhány lehetséges indíték hiányzik belőle? Megvan-e a legnagyobb művészek alkotásaiban is az emberi életnek minden átélhető motívuma? És nem kárpótlás-e a műélvező számára a hiányzó szerelmi líráért a papi hivatás világi ember előtt ismeretlen és csak a költő tehetségével megáldott pap művészi alkotásain keresztül megközelíthető és átélhető örömeinek, kísértéseinek, vívódásainak, szenvedéseinek, önemésztő áldozatainak megkapó élménye? És maga a lemondásból eredő társtalanság, a magány emberi szomorúsága, amelynek gyötrő perceit szüntelen a kemény aszkézis fegyelmével a természetfeletti indítékok vigasztaló és bátorító erejével kell ellensúlyozni? A pap: Isten embere és a lelkek bizalmasa; e kettős viszony a végtelenbe tágítja szemhatárát és meghitt életközelségben tartja minden természetfeletti és emberi valósággal szemben — tehát előtte igazán feltárulhat a nagy lét-egész is a maga esztétikai monumentalitásában is úgy, mint csak kevesek előtt. Mi ehhez a teljes világképhez és igazi kozmosz-érzéshez képest a pillanat-emberek,