Jenei Ferenc szerk.: Győri Szemle. 13. évfolyam, 1942.

TANULMÁNYOK - Lám Frigyes: Győr a magyar regény- és novellairodalomban I.

Körösi Csorna Sándor előbb nevelő volt Kismartonban az Eszterházyhercegéknél, onnan került Győrbe, Ott Tóbiás gazdag fakereskedő házába, mint az Ott-gyermekek magyar tanára. Ott Tóbiás nyárspolgár volt, de haladt a divattal, azt akarta, hogy úrnak tartsák, ezért törte kerékbe a magyar nyelvet és azt agarda, hoty tyerekei dudjanak matyarul. Otték a Bezerédy alispán nagyszerű palotájában laktak a Király-utcában, szemben ferdén (az az srég-vizavi), az Arany Báránnyal. Ott nem akart házat építeni, mert arra számított, hogy Bezerédy tönkremegy és akkor olcsón szerezheti meg a házát. Vadonatúj palotájában az alispán maga lakta az első emeletet, Otték pedig a másodikat. Ott papa így beszél: „Aki ennek az orszáknak a kenyerét eszi, az peszéljen ennek az orszák nyelve, vagy takarottyon!" Az „Arany Bárány" Három Krigli asztaltársasága — csupa liszt-, gyapjú- és fakareskedő — mindennap egy óráig nyomorgatta a szegény magyar nyelvet, de aztán visszaszökkent a német mély és biztos kerékvágásába. A legidősebb Ott-leány, a molett Ottilia, belebolondult Csorna Sándorba, el akarta bolondítani és magát elvétetni, de az ifjú feje már akkor is tele volt szanszkrit nyelvvel és az őshazáról való álmodozással, úgy hogy a leány nem tudta lekötni, de még azért sem, mert kokett volt és kacérkodott közben a francia tisztekkel is. Otték épp nagy kiránduláson voltak Csanakon, a hegyek közt, mert Ott Tóbiás szerette volna felülről látni és nézni az inzurgens hadak felvonulását. Útközben először Nádorvárosban (anachronizmus!), aztán mikor fent voltak a hegyekben, a Rákóczi két fája árnyékában tartottak pihenőt. Sándor és Ottilia enyelgését hatalmas ágyúszó szakította félbe. Haza kellett sietnie a társaságnak, mert elvágták volna az útját. Szántó most leírja az inzurgensek bekvártélyozását. Otték is kaptak egy tisztet, aki elmeséli, még pedig igen elevenen, szemléletesebben, mint Jókai, a kismegyeri csatát. Betét gyanánt néhány adomát kapunk. — Pd. A jó veszprémieket a híres devecseri cigánybanda lelkesítette csatára. A rákveresbe öltözött füstösök húrjaszakadtáig húzták a Rákóczit ágyúdörgés, trombitaharsogás, dobpergés és puskaropogás-kísérettel. Egyszer csak odajön a prímás Simonyi óbesterhez és azt mondja: „Csókolom a kezsit-lábát, vitézs óbester uramnak, méltóztassék bennünket elengedni" — Aztán miért? Elárvulnak a purdéitok? — Olyasfélén, instálom. Ebben a vitézsi gúnyában csupa generálisoknak tartanak azok a devla francsiák, oszt mind csak miránk lűnnek! — Az ostrom kilencedik napján kigyulladt a Püspökvár. Még a bencés atyák is harcoltak a falakon, és valahányszor elsütötték a puskájukat, hozzá tették a „Requiescat in Pácét". Szántó szerint a győriek nem is gondoltak komolyan a védekezésre, mert nem tartották a franciát ellenségnek. Ott papa könyvszekrényének belsejében Napoleonkép díszelgett, de nemcsak ott, hanem száz és száz győri lakásnak titkos zugában is. (Ennek a Napóleon-kultusznak semmiféle nyoma sem maradt!) A tizedik napon Péchy Mihály várparancsnok, akit városi küldöttség felkeresett, hogy adja fel már a várat, levetette fehér frakkját, odadobta az ordonáncának: — Tegyék zászlórudra és tűzzék ki! Nekem már nem lesz rá szükségem! — Így szólt és agyonlőtte magát pisztolyával.