Gálos Rezső szerk.: Győri Szemle 8. évfolyam, 1937.

4-6. szám - ADATTÁR - Nagy Gyula: Néprajzi csemegék Bágyogról

sak, Válogatósak az éleiben. Hazamentek az iskolából ebédszünetre, de nem eltek rendesen, hanem csak szaladtak vissza. A tanítónéni azt találta ki, hogy otthon a palatáblájukra felirattá a szülőkkel, hogy mit ettek és mennyit. Ilyen válaszok jöttek: — Dezső egy adag pörköltet szeretettel megevett. — Józsi egy tányér levési. (> drb szilvásgombócot saját javára elfogyasztott. — A Viktor 10 kanál levest, meg egy tányér piszkos lészlál (lekvárosat) megevett. Egészségére váljék. A szilvásgombócról jut eszembe, amit az egyszeri fukar gazdaasszonyról mesélnek. Három kaszása volt. Mikor behozták a gombócot, árgus szemekkel leste, mennyit esznek. Azok persze több-kevesebb félelemmel nyúllak a tálhoz. Az első félénk áhítattal rebegte. — A teljes Szentháromság tiszteletére én megeszek hármat. A másik azt mondotta: — A tizenkét apostol tiszteletére megeszek tizenkettőt. A harmadik merész lendülettel így szólt: — Én mindenszentek tiszteletére megeszem a többit mind. iZuzza« kis lány voll a Tóth Juliska, dehát csak afféle félig nincstelen zsöllérlány. Pesten szolgált jó kél esztendeig, aztán hazajött, hogy elmondja az édes szüléjének: — Édes szülém, megkerestem a stafirungot és a hozományt, de sőt a vőlegényt is. — Ügy van jól! — felelte az édesanyja és kicsoda-micsoda, jóféle-e az a fiatalember. Elég az hozzá, hogy a Juliska nem azérl jött haza a falujába, hogy legényt lógjon a hozományhoz. Voll már őneki egy derék kis póstaszolgája, azazhogy — postaallisztje, mégis a túlsó soron lakó nagy 'gazdáék legényfia szívesen beszélgetett vele, de csak úgy az országúton átküldve a szót. Juliska nem gondolt semmi roszszal. Dehogy akarta a szegény leány a gazdag legény koszorúját meglépni. Megszokta ő azt Pesten, hogy jó emberek egymásra mosolyoghatnak és nyájaskodhatnak minden messzemenő számítás nélkül is, de a Márton Pisla idesanyja nem jól gondolt, kilépett a kapu mögül, ahol hallgatózott, és bizony vérbefprgő szemekkel ráaprehendált a Tóth Juliskára, hogy: — No bizony! Talán csak nem? — Eszembe sincs, Manci néni! — Ne féltse a Pista koszorúját. Majd én csak a hozzámvalóhoz megyek. Elkelek én úgy a magam súlyában, mint a maga fia. talán még jobban is, előbb is. Sokat elleshet az ember úgy a fehér asztalnál búcsúkor, lakodalomkor, poharazás közben. Kínálgatják, biztatják egymást: No emberek, most már a sok dolog után legyen gondunk arra is, amiből élünk. Kínáld, nászomj, a plébános urat, meg a jegyző urat, a többinek, látom, úgyis van magához való esze. — No legények, körömre, mint a mala-