Valló István szerk.: Győri Szemle 7. évfolyam, 1936.

Halasy-Nagy József: A művelt ember

A művelt ember. Alig van fogalom, mely többször emlegetett volna, mint a művelt emberé. Ez már feltétlenül gyanús, mert az ember azt szokta legtöbbször emlegetni, aminek legnagyobb hiányát érzi, noha a legnagyobb szüksége volna rá. Vágyunk a művelt emberekkel való találkozásra, épen azért, mert igazában nagyon kevéssel van találkozásunk azon a különös vándorúton, amit életnek nevezünk. Az egyik emberből rövid ismeretség után a kíméletlen önzés, a másikból valami elképzelhetetlen durvaság, a harmadikból hiányos intelligencia és így tovább, búvik elő, s ilyenkor a feléje áradó lélek ijedten húzódik tőle vissza, mint csiga a házába, mert nem ez az, akit keresett. Kicsoda tehát a művelt ember? Épen a lehangoló és kiábrándító tapasztalatok alapján erre is könnyebb negatív formában felelni: jobban el tudjuk mondani, kicsoda nem az, mint megjelölni a jellemvonásokat, melyekkel a művelt ember ékes. Ilyen esetekben legjobb, ha az ember magát a szót kezdi elemezni és keresi annak a magyar nyelv természete szerint kialakult benső értelmét. A művelt szó legott a műre tereli figyelmünket, s már evvel mintegy észrevéteti velünk, hogy itt nem valami természeti adottságról, hanem épen ellenkezően: műről, emberi, céltudatos, akaratos alkotásról van szó. Egy természetes valóságnak, jelen esetben az embernek, valamilyen alkotássá, művé való formálásáról. Egy durva, alaktalan léleknek bizonyos célok, eszmények szerint történő megmunkálásáról. Az ember ugyanis természetes valójában nyers, ösztönös lény: jónak és rossznak különös keveréke. A történet folyamán azonban erről a természetes síkról éppen az ösztöneinek megfékezésével és az ész diktálta korlátok közé szorításával sikerült a kultúra fokára fölemelkednie, ahol a természetes emberből u. n. kultúrember lett. A kultúra maga is műveltséget, a természetes valóság átalakítását jelenti. Az emberről szólva elsősorban a lélek megművelését, az emberi akarattal való felszántását s azoknak az értékes eszméknek, gondolatoknak, vágyaknak beléje való elvetését, melyeket érdemeseknek ítélünk arra, hogy ezek az emberi lélekben gyökeret verjenek, megerősödjenek és virágokat, gyümölcsöket teremjenek. A művelt ember tehát nem természetes ember, de azért nem is dégénérait lény, mint sokan hirdetik, akik annyira el vannak telve a természet nagyszerűségével, hogy szerintük rontás van mindazon, amit emberi kéz és akarat a természeten megváltoztat. Holott az igazság az, hogy a kultúrában élő ember ép úgy nem dégénérait, mint ahogyan nem mondható degeneráltnak a növény, melyet a kertész a természet törvényeinek alapján tenyészt ki a maga kertjében. A kultúra ugyanis ha e fogalmat helyes értelmében vesszük, egyáltalán nem vet-