Valló István szerk.: Győri Szemle 7. évfolyam, 1936.

Halasy-Nagy József: A művelt ember

kezteti ki az embert a természetéből, hanem a természetét megnemesíti: kiemeli, szerephez juttatja lelkében azokat a törekvéseket, amelyek jók és értékesek, s viszont igyekszik elfojtani és féken tartani azokat, amelyek mind önmagára, mind embertársaira veszélyesek. Az emberi élet kertészei a nagy nevelők, azok az emberek, akik példák gyanánt állnak előttünk, s életük világító tűzoszlopként mutatja nekünk az utat a nemesebb és tökéletesebb lét felé. Lelkünk azonban nagyon sokban más, mint a növény. Mert a növény élete szinte megtestesülése a passzivitásnak, az akarattalanságnak: úgy él és úgy alakul, ahogyan a külső világnak reá gyakorolt hatásai irányítják. Azi ember azonban nem annyira a passzivitás, mint inkább az aktivitás életformáját mutatja. A növény elszenvedi, az ember ellenben elbírja, vagy megváltoztatja a környezetét. Szereti önmaga kikeresni a talajt, ahol lábát megveti és kezdeményező erő rejlik benne, amellyel önmagát is alakítani, formálni tudja. Ezért a növényből úgyszólván a kertész keze hoz ki mindent, az embert azonban nem csupán a környezete s nem a nevelői teszik azzá, ami, hanem ő maga is nagyon tevékenyen vesz részt a saját lényének formálásában. Vagyis az ember a kultúra fokán olyan mű, amely sokkal nagyobb részben köszönheti mivoltát a maga tudatos akaratának, mint a környezete, az emberi társadalom reá gyakorolt hatásának. Hogy a műveltség mennyire a magunk müve, s nem egyszerűen külső jól formáitság, arra jellemzőül említem meg, hogy nem képzelhető el valami belső előkelőség nélkül. Belülről, a lélekből kell fakadnia, különben úgy lerí rólunk, mint a ruha, amit nem reánk szabtak. Légy nyugodt, nem azon lordul meg, művelt ember vagy-e, hogy úgy kötöd a nyakkendődet, mint a walesi herceg, vagy hogy mindig a legújabb divat szerint öltözöl és nincs az a társasági esemény, felkapott író, színdarab, amiről ne tudnál csevegni, s hozzá még kitűnő bridgejátékos is vagy. Mindez külső máz, olcsó festék, ami alatt még nagyon is üres és műveletlen: lehet a lelked. A műveltség önmagunkat formáló, alakító munkájában eszmények vezetnek bennünket, azaz olyan elképzelt minták, amelyekhez többé-kevésbbbé hasonlítani szeretnénk. A különböző korok embereinek persze nem ugyanazok az embereszményei, s így a műveltségeszményei sem. De abban minden kor megegyezik, hogy valami mást akar, mint a természetes ember: ezt csupán alapnak, helyesebben szólva anyagnak tartja, amelyből a maga elképzelése szerint való művelt embert kell napfényre hoznia. A szerint, hogy melyik kor és melyik társadalom miben látja azokat az értékeket, amelyekért érdemes élni, másféle formában képzeli el az igazi művelt embert is. A görögök, akik Európa műveltségének fundamentumát lerakták, a testileg és lelkileg szép embert vallották ideáljuknak. Nyilvánvaló, hogy a lelkük mélyén élő szépségvágynak