Valló István szerk.: Győri Szemle 6. évfolyam, 1935.
Kristóf György: Dunántúli írók — Erdélyben I.
ha szoros voit, mivelhogy a független, szabad élet leszmei éltek szivében. Levert kedéllyel ment nagybátyja után ezredéhez Erdélybe. :i ) Az irodalomtörténet ezt a magyarázatot — igen helyesen — tekintetbe se vette, mert vagy mágiának az öregedő költőnek az elbeszélése, vagy az Újfalvi jóval, huszonnyolc évvel későbbi feljegyzése téves. A 'költő vágy va-vágyott a katonai pályára. Nagy örömmel s nem levert kedéllyel ment ezredéhez s épen Erdélybe. Erdélyt már kicsi korától óhajtotta látni, ezt írja maga Naplójában még 1796 ban, tehát még friss emlékezettel. A Lipót-ezredet ;is azért választotta, mert szállása Erdélyben volt, melyet látni mindenkor vágyott, i) Vágyát magyar történeti olvasmányai ébresztették föl. Igy jutott Kisfaludy sponte sua és boldog örömmel a magyar nyugatról a magyar keletre, Erdélybe. A nyugatról felkerekedett magyar, nemes ifjú mindjárt Erdély határán átesett egy megrázó erejű lelkli drámán, melynek hatísa alatt egész életre szóló elhatározás fogamzott wieg benne. Ügy a drámát, melynek viharzása az Erdélybe lépőnek lelkét megrázta és végigseperte, valamint elhatározását is, mejynek szent szükségessége és nagyszerű célja a vergődőt felemelte és irodalmunk hősévé avatta, elbeszéli szintén maga Kisfaludy a "Skublics Imréhez Kolozsvárról még azon melegében, 1792 májusában kelt levelében. Lehetetln, legalább részben nem idéznünk a különben ismert, sőt sokat emlegetett levelet. Már a Királyhágó csúcsán rendkívüli érzések fogták e|. ^Napnyugat felé értem fel — irja —' a magas hegytetőre, hol Magyarország és Erdély határzik egymással. Ott megállottam, mert előttem és utánam egy meglepő pompás, de szivemet elzúzó scéna nyilik vala: nyugat felé hazámnak, melytől válnom kelle, sok mértföldnyire, majdnem 1 Világosig terjedő szép róna földje a szép napestnek tiszta fényében, — kelet felé Erdély; az ö sötét, erdőkkel bodrozott hegyei vei-völgyeivel, mint egy kavargó nagy setét hullámokat hányó tenger fekve alattam, itt-ott a hegy oldalakban rakott falukból fejér s búcsúzó napfényben ragyogó csúcsos tornyok csak gyéren tarkítván a setét s a hazáját elhagyó szívnek borzadalmas erdőhullámokat. Szivem is hullámozni kezdett erőszakos érzelmeiben és szorongásomban a határon lefeküdtem, szivem s fejem 1 még túl a határon. Sűrűn omlottak megindult könnyeim hazám' szélső földdarabjára. Mig végire fuvarosom elunván a várakozást, felkiáltott: — Úrfi! menjünk, mert elkésünk. Setét lesz. Az oláhok hamisak.« A megújult természet s az ifjú utas keblében egyaránt dús nedvü májusi rügyek festettek. Csoda-é, ha a verőfényes naplemente misztikus chiaroschuróval borította el mindkettőt, a természet képét is, az áfju kebléft Is, úgyhogyi a,z lifju hazája határán leborulva könnyek közt ölelte meg a honi földet? Hiszen még 3 ) Újfalvi Sándor: Kisfaludy Sándor életéhez. Vasárnapi Újság, 1859. 87. 1. *) L. Önéletrajz. Összes művei. (Angyal D. kiadása.) VII. k. 384—5. 1. és u. o. 242.
