Valló István szerk.: Győri Szemle 6. évfolyam, 1935.

Kristóf György: Dunántúli írók — Erdélyben I.

Ausztriában a lósorozás mindig rablóbanda kezében volt és van s nem tudni, hogy vajon ostobaság, vagy gyengeség miatt nem lehet-e az eddigi rendszert megszüntetni. Különben az egész osztrák haderőt újra kellene szervezni, az új szervezet kilenc érdekes alapelvét másokkal is közli. Hangsúlyozza többek) között, hogy nein a katonák nagy száma, hanem azok jósága az alap. Általában majd mindenütt érintkezésbe lép a felső katonai személyekkel és körökkel és sokat foglalkozik! a hadsereg állapotával, egy küszöbön álló háború lehetőségeivel s abban Ausztria magatartásával és a beáll ható hadi következményekkel. Szebenben ugyanis megismerkedik az akkor ott internálás alatt álló román szabadsághőssel, Tpsilanti herceggel és ennek környezetével, Brassóban pedig állandóan együtt van az odamenekült bojárokkal. Minden az u. n. keleti kérdésnek egy-egy szimptomájaként állott előtte. És úgy Oroszországnak a Balkánra és Konstantinápolyra irányuló törekvéseit, a Balkánon bekövetkezhető új katonai alakulatokat, Törökországnak szerinte 1922-ben feltétlenül és bizonyosan megtörténő összeomlását, mint Ausztriának, Angliának stb. ez eseményekikel szemben tanúsítandó magatartását, e magatartás lehető előnyeit és hátrányait bőven s bizonyos ideges részletességgel elemzi, fejtegeti. Szerinte a háborúnak ki kell törnie, kji fog törni mielőbb, úgy felhalmozódtak az érdek ellentétek. Ausztriának is részt kell vennie e háborúban, pedig^ semmi érdéke, semmi haszna belőle. Mi magyarok, teszi hozzá, mind tönkre megyünk, ha ugyan alkotmányunfcat már előbb el nem veszik. Idevágó érdekes világpolitikai okoskodásainak, megjegyzéseinek az ismertetését mellőznünk kell. Csak annyit, hogy egy éles elme érdekes villanásai azok. De nekünk mégis az erdélyi életet, a transzilvanizmust figyelemmel kisérő Széchenyit kell nyomon követnünk. Az első erdélyi ember, kivel megismerkedett, a már említett Bánfy Farkas, anyagi és morális undort keltett benne: piszkos,, pöffeszkedő, tudatlan, aki alantas életmódot folytot. Szerencse, hogy a második erdélyi ember, kivel Kolozsvárt megismerkedett, Ibáró Jósika János, mint irja, soha nem tapasztalt kedvességü férfiú. Különben még fanyarabb, még csipősebb megjegyzéseket tett volna az erdélyiekre. Általában véve így is sok az erdélyiekre épen nem

1 hízelgő észrevétele. Kolozsvárt jó'l érezte magát. A Bánfyakkal, Rédeyekkel, Eszterházyak'kal, Csákyakka.l és a Béldiekkél ismerkedett meg. A gubernátor Bánfy György ebédre is meghívta,, amikor is nyers ezüst asztalneművel volt felterítve. Wäre das nicht Siebenbürgische Ostentation, hát ez nem afféle erdélyi hencegés? — Ikerdi. Egyébként pompás vendéglátók az erdélyiek. Azt is megjegyzi, hogy a gubernátor bizonyos nemtörődömséggel vette tudomásul és viselte felesége elhunytát. S ez arra a megjegyzésre indítja, hogy a mi nagy embereinket jellemzi az érzelemhiány. A két Béldi fiúra az az észrevétele, hogy bár művelt és (kedves magatartásuk van, de mit dem Zeichen eines Siebenbürgers marguirt, rajtuk van az erdélyi jelleg. A Bethlenek mint irók ismeretesek. Egyik Vass grófnérói azt irja, hogy az első találkozásnál oly dolgokat beszéjlt