Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.
Eöttevényi Olivér: Emlékeim a külföldi konferenciákról
1921. januárjában voltam az ó kíséretében Párizsban, a Népszövetségi Ligák Nemzetközi Uniójának az ülésén, melyet a francia szenátus egyik termében tartottak meg. Az atmoszféra akkor még rendkívül kedvezőtlen volt. A francia közvélemény abban az időben minket, mint a világháborúban a németek volt fegyvertársait, ellenszenvvel, hogy ne mondjam, gyűlölködéssel itélt meg és a háborús mentalitásuk hatása alatt akként vélekedett, hogy mi az ő megsemmisítésükre törekedtünk. Megjegyzem, hogy amikor ez a szóbanforgó ülés lefolyt, a trianoni békediktátum még nem volt aláírva, tehát Magyarország helyzete még nemzetközi jogilag sem volt tisztázva. Nincs itt a kellő hely és alkalom arra, hogy az akkori párisi tárgyalások anyagáról irjak, de visszaemlékezve azokra a januári napokra, egy jellemző kis emlék idéződik fel a lelki szemeim előtt. Apponyi a maga mindenkor előzékeny modorával üdvözölte a gyűlés egyik résztvevőjét, akiről csak később tudtam meg, hogy a francia közéletben számottévő egyén, volt diplomata és szenátor. Az illető azonban hideg közömbösséggel fordította el a tekintetét, tehát nyilvánvalóan nem kívánta az érintkezést. A délután folyamán aztán, Apponyi megszólította őt, s udvarias modorban megkérdezte feltűnő hidegségének az okát, mire a francia diplomata egészen szenvedélyesen azt válaszolta, hogy ne kívánja tőle a magyar gróf azt, hogy az ö hazájának az ellenségével barátságosan érintkezzék. Magyarázni sem kell, hogy Apponyi azért volt szerinte az ő hazájának az ellensége, mert nemzeteik a háborúban szemközt állottak egymással. A dolog historikumához tartozik egyébként az is, hogy iaz illető diplomata, a héke éveiben Magyarországon is Járt, Apponyit személyesen jis jól ismerte, sőt az ő birtokán, Eberhardon néhány napig] a vendége is volt. De azt is le kell szögeznem, hogy néhány esztendő elmultával, amikor a velünk szemben való felfogás odaát ,is nagyon enyhült, ő maga, saját jószántából kereste a barátságos érintkezést Apponyival. Amikor 1921 nyarán, ugyancsak a Népszövetségi Unió ülésén, Genfben voltunk, mi, a kisded magyar delegáció tagjai, ideges várakozással néztünk az elé a pillanat elé, amikor Apponyink lépett a szószékre. Az volt ugyanis a szokás, hogy a kongresszuson résztvevő minden nemzetnek a legkiválóbb képviselője üdvözli a szónoki emelvényről az ülés résztvevőit. Amikor azonban megjelent a mi elnökünk impozáns alakja és belekezdett a beszédébe, akkikor már tudtuk, hogy a rokonszenv felénk fordul, s az eleinte hűvös hangulat mindjobban felengedve, végül orkánszerü tapssal jutalmazta meg az ő nemcsak szónokilag szép, hanení a klasszikus francia nyelv szempontjából is kiváló beszédét, aminek az értékét különben esztendők múlva, a genfi hivatalos Népszövetség ülésein is nem egyszer volt alkalmam megcsodálni. A kételkedőkkel szemben pedig, akik azt mondják, hogy mindeme szónoki sikerek ellenére, valóságos eredményt nemzetünk javára sajnos, igen keveset tudtunk ott elérni, azt felelem: nemzetközi szempontból megfizethetetlen erkölcsi értéke volt az ő egyéniségének, s maga az a tény, hogy személyét még ellenségeink is osztatlan tiszteletben részesítettélt,
