Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.
Császár Elemér: Összehasonlító irodalomtörténet
ben, tehát az alkotások egész sorával dolgozik ; magasabb nézőpontból tekinti őket és valamilyen termékeny! elv segítségével foglalja össze egy nagyobb egységbe. A filozofikus föladat az irodalom életében működő erőket és hatásukat nyomozza, s tudományunknak, az irodalomtörténetnek bölcseimi megvilágítását adja. A littérature comparée a három egymás fölé helyezkedő föladatkörben az utolsóig, a filozofikus föladatig még nem jutott el, problematikája az első kettőt öleli föl. Az analizis körében célkitűzése kettős.i) Egyfelől azt vizsgálja, mennyiben kapcsolódik a mű más irodalmi termékekhez, mit köszön nekik 1 ihletében vagy anyagában, formájában vagy stíljében, másfelől megállapítja azt, mennyiben gazdagodott, bővült, változott az író szelleme az idegen elemek hatása alatt. Azt hiszem még igazolni sem kell, olyan nyilvánvaló, hogy ez nem új célkitűzés, ezek a littérature comparée-nak sajátos, csak a maga körében elvégezhető föladatai. Mindezt a nemzeti irodalomtörténetek körében is el lehet, sőt el is kell végezni — az e fajta összehasonlító munka és a nyomán járó megállapítás integráns része a hagyományos irodalomtörténetnek 1 . Ezért külön tudományt konstruálni semmi szükség. A szintézis a littérature Comparée-ban a francia felfogás szerint két föladatcsoportra válik — ők alsóbbrendű és fölsőbbrendű föladatokként emlegetik. Az alsóbbrendű: megrajzolni az irodalomból irodalomba átszivárgó mesetárgyaknak és motívumoknak, történeti és költői típusoknak, valamint legendáknak vandorútját. A magasabbrendű föladat: végigkisérni azt az utat, amelyet az eszmék «es az érzések megtesznek, mikor az irodalmi művek szárnyán elterjednék a nyelvi határokon belül és kivül. Egypár tanulmánycím mint példa megmutatja, milyenféle föladatokra gondolnak mint tudományos munkájuk betetőzésére a francia gondolkodók: a vallásos türelem a költészetben, a lelki kényszerből elkövetett szülőgyilkosság (Orestes és Hamlet!), a szentimentalizmus az irodalomban, a lovagiasság jelentkezése a költészetben stb. Az ilyenfajta vizsgálatokban látja az új tudomány a maga igazi hivatását, az efféle föladatok megoldása az ő legnagyobbszabású munkája. Ebbe a föladatkörbe kapcsolja bele, s az előbbivel lényegben egynek, jelentőségben egyenrangúnak tart egy másikat: fölkutatni, kimutatni és igazolni azSt a hatást, amelyet egy írói egyéniség — rendszerint, de nem mindig erősebb és gazdagabb írói egyéniség — tesz egy írói csoportra, egy írói nemzedékre, sőt épen egy nemzetnek vagy az egész művelt emberiségnek íróvilágára, és ezzel kapcsolatban megrajzolni a hatáskeltő írói szellemnek vagy költői műnek életsorsát külföldön. Megvilágításul ismét egy-két tanulmánycím: Thomson Seasons-jának hatása a leíró költészetre, Byroné a francia romantikára — ípéldák az országhatárokon túlgyűrűző hatásra; Goethe Franciaországban, az Othello a franciáknál — példák az írók és művek külföldi sorsára. Hogy tisztán lássuk, igazítsuk meg előbb a francia tudományos koncepció egy tévedését: a szintézis két irányú elágazását. A szintetikus föladatok, még az ő beállításukban is, nem két, hanem
