Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.

Császár Elemér: Összehasonlító irodalomtörténet

nem érdekelte. Ä francia littérature comparée hivatása valóban más: az, s itt a kapcsolata a német Geistesgeschichfe-vvl, az anyagon túl, de azt nem vetve el, a szellemet iparkodik megragadni. Ennek az új tudománynak csiráját a franciák Villeminnek azokban az előadásaiban keresik, amelyeket 1829-ben a Sorbonne-on tartott, kimutatva a 18. századi francia irók hatását az európai irodalmakra és az európai szellemre; megindítójának Joseph Texte-et (1890-től) tartják és a nyomán Fernand Baldensperger-t (1900-tól); az új tudomány bibliográfiáját először Louis-Paul Betz adta 1897ben, rendszerezője és elméletírója Van Tighem, aki nemrég (1931) egy kis könyvben (La Littérature comparée, Paris, Armand Colin, 222 1.) kitűnő összefoglalását adta tudományuk törekvéseinek és céljának, módszereinek és eredményeinek. A németek a századforduló után belátták, hogy az összehasonlító vizsgálatok nagy föllendülése még nem jelenti azt, hogy sajátos föladatukra, az összehasonlításra, mint alapra egy külön tudományt lehet emelni, si lassanként meg is szűntek' a vergleichende Literaturgeschichte-ről mint tudományról beszélni. Nálunk én mondottam ki határozottan, a Katona Lajosról irt életrajzomban (1911) hogy összehasonlító irodalomtörténet mint önálló tudomány nincs, csak összehasonlító irodalomtörténeti módszer van, s az pusztán egyik eljárásmódja az irodalomtörténetnek. Önálló tudománnyá valamely disciplina akkor lesz, ha más tudományokétól eltérő anyaggal dolgozik a ,maga külön célja vagy céljai megvalósítására, a maga módszereivel — az összehasonlító irodalomtörténetnek anyaga pedig ugyanazok, mint a nemzeti irodalomtörténeteké, célja egészen beleilleszkedik amazok célkitűzéseibe, módszere meg, imént utaltam rá, szintén hozzájuk fűzi. Vájjon sikerült-e a francia tudományos világnak, amiről a németek és mi magyarok lemondtunk, sikerült-e igazolniok, hogy az összehasonlító módszert tovább lehet fejleszteni littérature comparée-vá? A bizonyítás a francia tudósoknak nem okoz gondot: annyira meg vannak győződve igazukról, hogy elméleti alapon meg sem kísérlik tudományuk jogosultságát kimutatni — annál kevésbbé, mert eddig senki sem kérte tőlük számon ezt az elméleti alapvetést. Eljárásuk más: nem bölcselkednek, hanem büszkén megmutatják, mi mindent tud az új tudomány. Az új célkitűzéseknek, vagy mondjuk szerényebben: az új tudományos föladatoknak, egész sorát vonultatják föl —'• s ha ezett a célkitűzések valóban újak, akkiör szívesen elismerjük a littérature com\parée-X önálló tudományul. Nézzünk a szemükbe. Minden tudomány föladatai három irányban ágaznak szét, az analízis, a szintézis és a íilozofikum irányában. Az analitikus föladat az irodalom világában az egyes művekre és egy-egy író munkásságára irányul s hivatása a műveknek s egyéniségeknek — megértetésükön és értékelésükön alapuló — jellemzése; a szintézis az irodalomtörténet körében, ha többet értünk rajta, mint az ismeretek puszta rendszerezését, mélyenjáró szellemi művelet: az irodalom jelenségeit nem különállásukban vizsgálja, hanem összefüggésük-