Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.
Borsiczky Oszkár: Polyhymnia
1. Az óiíornak, a Krisztus előtti időknek gazdag tudományos és művészi hagyatéka közt nem találunk zeneműveket, mert még nem ismerték a kottairást. Tehát sem pergamenen, sem kőbe vésve nincs olyan följegyzés, amit hangokra, ének-zenére lehetne átváltani. Zeneelméletről, hangszerekről, az előadói módozatokról s azok dicséretéről van sok történeti adat, de hogy mi volt az az előadott zene, milyen kompozíció volt, abból kimutatható bizonyossággal nem maradt meg semmi. A görög zene hatásáról pl. történetíróik dicshimnuszoKat zengenék! s a monda szerint Orpheus és Amiphion énekükkel megelevenítették) a holt természetet s a vadállatokat megszelídítették. S jóllehet más hasonló 'Csodás hatásokról is irnak, zeneteóriájuk szegénységéből megállapítható, hogy mai zenénkhez viszonyítva mindaz csak valami kezdetleges zene lehetett, mely jobb hiányában pathoszszal jelőadva (az (ajkkori (igényeket kielégítette. Az Ótestamentum lapjai is tele vannak az ének dicséretével s nagyon sok hangszerről tesznek említést. A 150. zsoltár pl. így szól: »Alleluja! Dicsérjétek Istent szent helyén, dicsérjétek őt erősségének boltozatában ... dicsérjétek trombita harsogásával, dicsérjétek hárfával és citerával. Dicsérjetek dobbal és sippal, dicsérjetek húros és fúvós eszközökkel, dicsérjétek cimbalmokkal. Minden lélek dicsérje Istent. Alleluja.« Ez a zene sem volt európai értelemben vett műzene, mert annak legalább elméleti fejtegetései ránk maradtak volna, hanem csak az éneknek valamelyes formája primitív hangszerkisérettel. Kottaírás hiányában úgy a zsidó kultusz zenéje veszendőbe ment, mikor 770-ben Titus Vespasianus Jeruzsálemet és templomát elpusztította, valamint a nagy műveltségű görög-római népek zenéje is elveszett birodalmaik lehanyatlásával a népvándorlás förgetegében. Még kevesebbet tudunk már letűnt nagy népek (egyptomiak, asszyrok, föníciaiak stb.) zenéjéről. De ugyanakkor, mikor az ókornak különben is problematikus értékű zenéje így veszendőbe ment, az Egyházban a maradandó értékű és szépségekben gazdag liturgikus ének gyakorlati használatban élt és virágzott. Ebben a gyakorlati, folytonos használatban érte meg a kottaírás föltalálását és így legalább lényegében végleges lerögzítését. A kottaírás föltalálója arezzoi Guidó bencés szerzetes (f 1050), ki többféle próbálkozás után a négysoros vonalrendszert vezette be. Az ezen alapon kialakult kottaírásban minden hangnak helyi értéke (magassága) és alaki értéke (mérete) van úgy, hogy dallamot, ritmust etc. pontosan rögzít. Milyen kár, hogy az ókor tudósai közül erre az [egyszerű megoldásra senki sem talált rá! Mennyi érdekes zenei följegyzés maradhatott volna az utókorra! Azok hijján tehát a ( ma is érvényben levő 2000 éves liturgikus éneket illeti meg az ősiség. A zenetörténetnek, ha ősforrásait föl akarja kutatni, a liturgikus énekkel kell kezdenie. Szent Pál a kolosszaiakhoz ,irt levelében mondja: »Egyrriast intsétek magatok közt zsoltárokkal és dicséretekkel s lelki énekkel jó kedvvel énekelvén szivetekből az Urnakt«. (3, 16.) Valószínű,
