Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.
Bánhegyi Jób: Mécs László küldetése
42 Bánhegyi Jôb minden szivek sebének fájdalmát érzi szivében, a szenvedők titkos világszövetségének panaszai jajdulnak fel lelke mélyén és a szegények és szenvedők világnyelvén dalolja el evangéliumi üzeneteit. Megénékli a (nyomor és a (könnyek balladáit, hogy felrázza az alvó lelkiismereteket; harmatként szent örömet hullat kérges emberi szivekbe, hogy meglágyuljanak; vadócba rózsát olt, hogy szebb legyen a föld; mint ( a jóság magvetője jár körül az emberek között *s dudvavert parlagokba piros búzát- szór tiszta szivből, hogy az emberszeretet új vetése fakadjon nyomában. Mécs László költészetének egyik legbővebb forrása ez a kollektív irányulású életérzés és a próféta-ihlet. De ennek az ihletnek semmi közössége sincs politikai pártok programm-szocializmusával vagy kommunizmusával. Adventi harangszava nem a vörös nap felkeltét hirdeti a meggyötört és szebb jövő után sóvárgó emberiségnek. Az ő küldetése az örök evangéliumi szeretethirdetés fenséges missziója s amikor ezt vállalja, egy felsőbb hatalom eszközének tudja magát és mélységes alázattal rendeli alá hivatását az égi Akaratnak. Aranydrót feszül közötte és a Végtelenség között — írja egyik gyönyörű költeményében. Az aranydrót egyik végén van Isten, a másik végén egy kis villanylámpa: a költő. Megindulnak az Örök áramok és a lámpa kigyúl a sötétben ... Ha Isten akarja, világít betegek ágya mellett. Ha Ő akarja, nászi népnek világít. Ha Ö akarja, világít minden magyaroknak. Ha Ő akarja, ívlámpa lesz á beborult Európa felett. S ha Ö akarja, egy fekete kéz kinyúl az éjtszakáha s a lámpát összeroppantja örökre . . . Meteor-sors az övé: egy ismeretlen, ősi fényű, örök Titokról elszakadva küldöncnek jött a világra, s eltűnik majd, ha üzenetét általadta... De addig híven és bátran jár küldetése útján abban a tudatban, hogy vele az Isten. »Valaki engem végtelen szeret — dalolja boldogan — nagyobb a földnél és nagyobb az égnél; hagyom magam szeretni mint a gyermek«, és ennyi az egész. Ez az ő erejének titka, ebbe az örök energiaforrásba kapcsolódva telítődik a lelke istenszikrákkal és sugározza szét százezrek szivébe a szeretet rádióhullámait. A- költészet, amely ebből a Végtelenbe kapcsolódó prófétatudatból táplálkozik, természetszerűen megtagadja a l'art pour lart meddő öncéluságát. » Amely harang nem zeng toronyban — halott harang, vásári lim-lorn«, vallja a költő; »hazugsag a művészi öncél — sa műhelygőg: magunknak írni.« Ezért hivja fel a mai nemzedék költőit és közönségét egyaránt arra, hogy » felejtsétek el a multak dalát —, s inyitott fületekbe belehipnotizálom' a jövő zenéjét: minden szem: a hajnalt lessé, minden hangszájl a hajnalt hivja«. A mai költő hivatása: »EgyengesseteK az Űr útját. Viruljanak ki körülötte az áhítat, szeretet szelid kék virágai, s jöjjön el az Ö országa.« A költő sorsa az, hogy »beteg szívre ír legyen és minden szomjra víz legyen és minden méhnek méz legyen«. A költő rendeltetése, hogy hidat verjen: Istenszívből emberszívbe, emberszívből emberszivbe, hogy összekösse azokat a lélekpartokat, amelyeket oly végtelen messze sodort egymástól az önzés és feneketlen gyűlölség komor éjtszakája.
