Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.
Bánhegyi Jób: Mécs László küldetése
A prófétaság hivatása azonban küzdelmes sors. A költő-próféta is ember és bár szerzetesi és papi eszményének szépsége és céljának fensége segíti küldetésében, e misszió közben szüntelen harcot kell vívnia a legnehezebb ellenféllel: önmagával. Mint Isten őrszemének, örökké vigyázz-állásban kell figyelnie a saját feltörő emberi vágyait, hogy soha önfeledten, soha őrizetlen ne találja az örök kísértő. Küzd az eícsüggesztő magányossággal; fájdalmasan érzi, hogy a »pap mindenkinek a valakije, csak néki, néki nincsen senkije. « Ö is vergődik' a kétségek mocsarában és körüllengik a fekete mitológia kísérteties árnyai, midőn elhagyottan, társtalanul tévelyeg a bánatutcában. És bár a messiási csúcsok szűzi fehérsége mint örök mágnes vonja magához, a vágyak paripáján sok-sok király; kéjes Kleopátra vágtat utána és bűnös-virágos testű Magdolnák lábát törlik illatos hajukkal. Mélységes, lélekrengető viharok, fájdalmas belső viaskodások jelzik e küzdelmek útját és benső átéléssel magunk is vivódó szemlélőivé válunk e harcnak, amelyből az isteni kéz győztesen vezeti ki a költőt, de a küzdelem láttára megrendül egész valónk, mert érezzük, hogy a lelki béke ára a szenvedés, hogy szenvedni kell, mert »rossz nélkül nem jöhet létre a jó és fájdalom nélkül nincsen emberi boldogsag«. Megrázó, mert mindnyájunkra érvényes tanulsággal gazdagodik a lelkünk, midőn e szédületes mélységekben együtt viaskodunk a költővel az eszményiség diadaláért; azzal a tanulsággal, hogy: »A mélyből kezdje, ki magasba készül. Poklokat járt meg minden megfeszített. Ki porba hullt, mert mindent elveszített — rabszolgasorsát állja meg vitézül. A mélységből kezdje, ki magasba keszül« tMécs László költészete éppen azért olyan vonzó, mert hiánytalanul benne van egész emberségünk minden fekete örvényével és éteri magasságával, mert benne lüktet, kavarog és viharzik az egész emberi élet. Idealizmusához fájó diszharmóniák gyötrelmein át érünk el a költővei éjs) e sorsban a magunkéra ismerünk. Véres küzdelmek árán jut el vele a lelkünk az Isten-közösségbe. Erezzük, hogy rabszolgaság igájaként nehezül ránk az élet és csak a kétségek, gondolatvajudások, lelki gyötrelmek tisztítótűzén át jutunk el annak az igazságnak felismeréséhez, hogy fenséges célokat rejt az emberhivatás, és küzdelmeink látszólagos hiábavalósága, alkotásaink múlandósága ellenére is szép az élet és érdemes élni. S az életnek ezeket a vigasztaló szépségeit, csodálatos gazdagságban tükrözteti vissza Mécs László lírája. Amikor pihenteti prófétaszárnyait, lelkének hulláma virágokat ringat: a vallás, haza, természet, család, szülői önfeláldozás, barátság, a szerelem ébredése szűz leányszivekben, az anyaság martiriuma és más örök emberi és költői motívumok ihletik könnyed dalokra, fenséges ódákra, vagy halk, szomorkás elégiákra ezt az áldott tehetségű költőt, akinek tiszta kék szeme laz örök gyermek csodálkozásával tud ráfeledkezni minden szépségre és akinek tüneményesen gazdag hangszerelésü lantján minden magyar kortársáénál megragadóbban, teljesebben és korszerűbben szólal meg a 'mai ember érzés- és eszmevilága. Költészetének ez a szellemtörténeti és szociális jelentősége
