Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.

Költemények (a Kuncz-emlékszámban) - Nagy Gyula: Csend az öröm

Az aranykapuban ezüstfelhő lebben. Valaki mosolyog, valaki hivogat, Talán ő csalogat, Ebben a fényes készületben Talán az a felhő az ő fátyola volt. Talán az a felhő, fodor fehér bárány, Az ő báránya volt. Arany koronája, gyémánt diadémja Az a fényes csillag, meg az a teli hold. Nagy áhítat volt a becsöngetésem. Halk a köszöntésem, csend a felelet. Bárkám suhant bele az éjbe. A hold eltűnt a havasok megett. Szemmel elkaptam fátyola szélét : Ne menj el ! Ne menj el ! Nem eresztlek én még ! Mert ez az öröm, amit én kerestem, Emberektől távol, mint vadász a lesben. Ez az én mátkám, ez a szűzies szent, Itt a hegy alatt lent, ott a hegy ormán fent Ez a templomos csend ! Ez a templomos csend, Ami itten átment. Mint aki előtt betették az ajtót, Mint aki ellen nincsenek itthon, Ügy álltam én ott libegő bárkán, Szemérmes koldus szótalan, titkon. Utána meredtem. Hiába, hiába! Üj lárma, új nappal, fogdmegek nyomába ! Hajókürt sikongat, az üzlet forgalmas. Veszett kopók elől fut a csodaszarvas. Fut a csend, a béke. Ugyan merre járhat ? Maradó városra ugyan hol találhat ? Soha meg se állhat, csak mindenkit áltat ? Nagy Gyula*