Valló István szerk.: Győri Szemle 5. évfolyam, 1934.

Lám Frigyes: Kozma Andor — In memoriam

Die Steine, die muss ich im Frohndienste drehen, Tagüber und nächtens im Joche auch stehen, — Dass Frohsinn durchglühe mir Seele und Glieder, Da dudl' ich zur Arbeit magyarische Lieder. Neunhundert der Jahre sind eilends verklungen, Dass dort in der Nacht man das Lied hat gesungen. Und die Symphonien der Magyaren wir singen Froh weiter, bis Welten und Zeiten verklingen. Kozma novemberben a következő levéllel köszönte meg: Budapest, 1919. nov. 30. Igen tisztelt Uram, megkaptam — és valóban csak ma kaptam meg először — a Magyarok symphoniájának részenként kitűnő német fordítását. A förtelmes prol.-diktatúra idejében én egyáltalában nem kaptam meg a postán semmit. Nagy ellenőrzés alatt voltam s zaklattak vizsgálatokkal s fosztogatással éjjel-nappal. Már az oláh zsiványság némi enyhülés volt, de a postám csak lassankét lett megint több és több. A symphonia-fordításban a bökkenők bökkenője csakugyan az, a mit igen tisztelt Uram maga érez. Ez a magyarság Symphoniája — biz ezt jó ritmusban, egyszerűen, közvetlenül kellene kimondani németül is. De hogyan ? Töröm rajta a fejemet magam is, de eddig semmi okosat nem sütöttem ki De érzem, (ismerem ezt az érzést jól, ezerszer volt hozzá szerencsém Faust-fordítás közben) hogy valahol a világegyetemben meg kell lennie rá a jó német sornak, de a csillagok járásának és fordulásának valamely különössége kell hozzá, hogy az ember egyszer elcsíphesse. Tán várjunk és itt lesz ... ? Más, kisebb bökkenő a befejező részben, a % után következő strófa harmadik sora. En azt, hogy emlékül ébredt bennem ez a történet úgy értem, hogy a mikor a régi írásban olvastam, úgy hatott rám, mint a ki olyat olvas, ami nem egészen újság neki. Szinte a fejemre ütök s azt mondom : Hopp ! ez igaz, hisz most jut eszembe, hogy valamikor réges-régen, — bizony lehet már annak kilenczszáz esztendeje is — én magam, személyesen ott voltam ennél a leírt jelenetnél. Vagyis, én nem az olvasott, hanem a valóságos megélt jelenetre emlékezem. Sejtettem ezzel, hogy mi élők ugyanazok vagyunk új testekben, a kik az őseink voltak. Ez különben nekem megrögzött poétái hitem. Ki is vallom Symphonia kötetemben az Első emlékek czímü verssel. A 18-ik versszakban jobb volna, ha az első és második sor rime nem weise (bölcs) és Weise (dal) lenne. A 21-ik versszak első sora kissé mesterkélt; közelebb lehetne tán hozni az egyszerű, meleg magyar sorhoz; „Meghatja e hír a jó Gellértet." Egyáltalán, azt hiszem, a kifejezésmód egyszerűsítése egyebütt is csak emelné a becses fordítást, mely mintha inkább heroikus