Valló István szerk.: Győri Szemle 4. évfolyam, 1933.
IV. évfolyam. 1-3. szám. 1933. január-márius - Halassy-Nagy József: Surányi Miklós
dákkal indult a mulatós éjtszakáknak, koldusbot jutott osztályrészül, heten pedig az őrültek házában találtak menedéket. Egy napon tehát Surányi megállt a lejtőn. Volt benne annyi akaraterő, hogy egyszerre és véglegesen meg tudott fordulni. A szigeti környezetből a tenger mellé, a csöndbe menekült és két hónap múlva új emberként került vissza. Visszavonult egy régi kis kastélyba, abba, amelyben a Csodavárók ^gyik hőse, Péterffy András bíró is lakik Máramarosszigeten és olyanformán élt itt, mint Flaubert Croissetben. Könyvekbe és elmélkedésekbe merült. Hat éven át állandóan tanult. Ekkor szerezte azt a bámulatos tudásanyagot, amely könyveiben szépírónál szokatlanul hat. A második három évben félénken már irogatni is kezdett, de nem adott rá semmit; olyanok voltak ezek az írások, mint a gyalupadról lehulló forgácsok az asztalos müheílyében. A szellemi érésnek termékeny évei voltak ezek, amelyek jogot adtak arra, hogy egy más jövőt forgathasson az elméjében, mint amilyen az eddigi élete volt. S azt a jövőt, az új életet is akaratlanul bár, de az az ember indította el benne, aki maga Mámorfej edelemként szerepelt Surányi életében. Petrovay Györgyre, a máramarosszigeti főlevéltárosra gondolok, aki a regényíró fantáziájára nem sokkal volt kisebb hatással, mint Gundy Miklós. Csakhogy míg a sásdi plébános Surányi lelkének a formáját, az irányát adta meg, addig ez az érdekes 'szigeti úr, a süllyedő magyar dzsentri kitűnő prototípusa témával, eseménydús tartalommal, pompás hősökkel tömte meg a képzeletét. Petrovay György Surányi írásainak lapjain igen intenzíven él ma is. A Kantate öreg genealógusa az ő alakját élethíven őrzi és másutt is vissza-visszatér a költő munkáiban. Hősünk öreg barátja szertelen magyar vidéki nemes úr volt, akinek a lába alól kétezer hold nagyszerű termőföld siklott ki a mámoros élet napjaiban. S mikor már nem volt semmije, akkor feljött Pestre a minisztériumokba és régi barátaitól hivatalt kért. Az egyik miniszter ki isínevezte filoxerabiztosnak vagy valami hasonlónak s kötelességévé tette az ország szőlőinek a szemmeltartását. A miniszter bizonyosan azt gondolta, hogy ha valaki, hát Petrovay György feltétlenül ért a szőlőhöz és a borhoz, hiszen jó részben rajta ment tönkre, A szakértelemben talán nem is volt hiány, azonban Petrovay kedvét elvette a foglalkozásától az, hogy sok helyen a szolgabírák úgy bántak vele, mint valami utazó vigéccel: immel-ámmal adtak neki elcfogatot és tanácsait meg sem akarták hallgatni. A nyugalmas magyar úrhoz nem is illett >ez a nyugtalan élet, egyik helyről a másikra való szaladgálás. Petrovay tehát elhatározta, hogy más foglalkozás után lát. S akkor eszébe jutott, hogy nála jobban senki sem ismeri a régi magyar úri családok genealógiáját, — ezen a címen a levéltárosság felé fordult a tekintete. így lőn belőle Máramaiosmegyc főlevéltárnoka, ahol az öreg megyeházán aztán nyugodtan megülhetett, kényelmesen pipázhatott, nem kellett többé esőben és szélben az országutakon hivatalos fuvarokkal rázatni magát.
