Valló István szerk.: Győri Szemle 3. évfolyam, 1932.

III. évfolyam. 4-6. szám. 1932. április-június - Dessoir Max: A lélekismerő Goethe

kezményét másképpen tanítja, mint a pozitivizmus. »Probald kötelességedet teljesíteni, és rögtön tudod, mi van benned« — mondja a Sprüche in Prosa-ban. Az egyes ember tehát akkor ismeri meg magát, ha cselekvéseinek alapjait szemléli. Evvel teljesen megegyezik a cselekmény kialakítása Goethe drámáiban. Költői alkotásainak középpontja sohasem független cselekvény úgy, hogy a bonyodalom erre a cselekvényre csupán támaszkodik, meghatározott történéssel fejlődik és jut el a végére. Miként elméleti nyilatkozataiban, Goethe drámájában is a cselekvés egy személyiségnek döntő megnyilatkozása; cselekvéseinek egészéből lesz a személyiség ismeretessé. E szerint ugyan az embert cselekedete jellemzi, de soha, egyetlen cselekedet sem végső érték. Ha tehát az egyén sohasem önmegfigyeléssel és önelmélkedéssel ismeri meg magát, hanem elsősorban a maga cselekvéséből, akkor a ímáséval szemben még egy új mozzanatot kell figyelembe venni. Az idegen lélek ismeretének bizonyos mértékig föltételei az Ideae innatae. 1828. október 22-én Goethe azt mondta Eckermannnak: »Az asszonyokról nem a valóság jelenségeiből vontam el eszményemet, hanem az velem született, vagy Isten tudja miképpen lett bennem.« Ügy mondja, hogy ez »a változatos emberi viszonyok ismeretének anticipálása«. (Eckermann-nak 1824. II. 26-án.) Evvel semmiképpen sem akarom azt mondani, hogy Goethe minden egyest táltosmódjára előrelátott, — pusztán csak azt, hogy bizonyos lelki típusok alakulata úgyszólván tapasztalás nélkül is megérthető. Hegel mondta egyszer, hogy egy eszmék nélkül való szem a történelemben nem találhat eszméket. Nyilván így gondolta Goethe is, hogy a lelkieknek minden ismerete nélkül más emberek megértése alig lehetséges. Goethe, úgy látszik, valóban valami pszichológiai tehetséggel jött a világra, mint ahogyan mások zenei vagy matematikai tehetséggel születnek. Mert még a legelső költői alkotásaiban sem követett el soha lélektani hibát. Persze ez a tehetsége csak a tapasztalással való kapcsolatban mutatkozik meg. Éppen a tapasztalást magasabb fokra emeli. A költő teremtő képzelete egyt a íküszöb alatti tudás által megalapozott tapasztalásnak a csúcspontja, olyanformán, mintahogy Hegel dialektikáját a tapasztalás legfőbb csúcspontjának tekinthetjük. Goethe sohasem vonta volna kétségbe, hogy a mások megértésének vannak határai, s azt hiszem, ezeket a határokat nála is látjuk. Viszonya Beethovenhez és Kleisthez, sőt talán Frau v. Steinhez és Károly Ágosthoz azt mutatja, hogy az elébe kerülő jellemeket nem mindig helyesen látta és kezelte.