Cserhalmi Zoltán - Kelemen István: Arrabona - Regionális Tudományos Évkönyv 53-56. (Győr, 2018)
Tanulmányok - Csiszár Attila: A Rábaköz parasztságának anyagi kultúrája (18-19. század)
ARRABONA 2015-2018. 53-56. TANULMÁNYOK delkező halála után a hagyatéki eljárásban az úriszéken kívül az uradalmi szerveknek, a tiszti széknek és a gazdasági bizottságnak volt nagy szerepe. A jobbágyfelszabadítás (1848) után a nagybirtok fokozatosan megszűnő jogszolgáltató és közigazgatási tevékenységét a vármegyei hivatalok (szolgabíróság, árvaszék) vették át.42 A megnyílt örökséget kötelező volt leltározni. Ezzel általában a község elöljáróságát bízták meg, amely tételesen összeírta a vagyont, felbecsülve annak értékét, amelyet e leltár alapján osztottak fel. A leltárba vett vagyon értékét csökkentette az esetleges adósság, valamint a leltározás és a temetés költsége. A rábaközi falvakban és mezővárosokban mindezt a községi bíró, az esküdtek és az öregesküdt végezték, és a jegyző foglalta írásba. Az okiratot a község pecsétjével is megerősítették. A felosztás után „osztálylevel”-et állítottak össze, amely tartalmazta a felosztott dolgok felsorolását, s hogy azokat miképpen osztották el.43 Kiskorú árvák esetén a tiszti szék, a 19. század közepétől a vármegye árvaszéke, általában az ingóságok árverésen való eladását rendelte el, és a befolyt összeget a kijelölt gyám révén az árvák ellátására fordította. A kuriális községekben a polgári és büntetőügyekben eljáró communitas földesúri jogokat gyakorolt. A nemesi közbirtokosság (és egyben a kuriális falu) ügyeit, köztük a hagyatéki leltározást, a választott esküdtekből álló elöljáróság intézte, amelynek élén a tagok közül választott hadnagy állott. A hadnagy hatásköre kiterjedtebb volt, mint a jobbágyfalvak élén álló bíróé. A nemesi közbirtokosság mint elsőfokú bíróság hatáskörét meghaladó ügyek a járás főszolgabírója, illetve a vármegyei törvényszék elé kerültek. A magtalanul elhalt nemes minden birtoka a királyra szállt.44 A kutatásba bevontam két másik forráscsoportot, a házassági szerződéseket, más szóval móringleveleket és a kárösszeírásokat is. A kárvallások szövege azonban erős kritikával kezelendő, hiszen a károsultaknak érdekében állt, hogy olyan vagyontárgyakat is felvegyenek például az „elégett” javak listájába, amelyek valójában nem is voltak a birtokukban. Az adatgyűjtés kezdetén már az első áttekintésre nyilvánvalóak voltak az egyes forráscsoportok egyenetlenségei. A hagyatéki leltárba sokszor nem, vagy csak részben kerültek be az ingóságok. Az ingatlan vagyon felsorolása után például Gartán, 1831-ben megjegyezték, hogy „ami pediglen a mobiliát vagy eszközöket illeti, a testvérek magok köztt békességessen fel osztották”.45 Gondot okozott néha a szöveg értelmezése. A hagyaték tételeit községenként meglehetősen változó módon jegyezték fel. Volt, ahol a legszűkszavúbban csak a tárgyak megnevezését írta be a jegyző a leltárba, mert ott és akkor ez mindenki számára elegendő és egyértelmű volt, máshol (a kései kutató legnagyobb örömére) az anyagát, színét, használt vagy új voltát is feljegyezték. Esetenként a tárgynak a puszta azonosítása is nehézséget okozott, mert a közel egy-másfél évszázad alatt a tárgy is kikopott a használatból és a neve is feledésbe merült. Az írott források mellett ezért segítségül kellett hívnom a rendelkezésre álló történeti etimológiai és tájszótárakat, valamint a fennmaradt tárgyi emlékeket. A jobbágyság és a vele kö42 Kállay: A nagybirtok kormányzata 305. 43 Kállay: Úriszéki bíráskodás 441. 44 Dominkovits: A bőnyi közbirtokosság 104-105. 45 RMKTD 2001.1.21. Gilitz János hagyatékának összeírása, Garta, 1831.
