Cserhalmi Zoltán - Kelemen István: Arrabona - Regionális Tudományos Évkönyv 53-56. (Győr, 2018)
Tanulmányok - Csiszár Attila: A Rábaköz parasztságának anyagi kultúrája (18-19. század)
CSISZÁR ATTILA A RÁBAKÖZ PARASZTSÁGÁNAK ANYAGI KULTÚRÁJA (18-19. SZÁZAD) zel azonos kulturális színvonalon élő kurialista nemesség 18. századi tárgyi világát idéző emlék kevés maradt ránk. Ennek okát egyrészt e tárgyak romlandóságában kereshetjük. Maguk a lakóházak is fából, földből, vesszőfonadékból készültek, amelyek árvíznek, tűzvésznek nem állhatták ellen. Az épületekkel együtt pusztultak el a fából, szalmából, vesszőből, vászonból készült használati tárgyak is. Másrészt, a lassan bár, de mégiscsak változó „divat” következtében bizonyos tárgyak idővel kikerültek a használatból, vagy alárendelt szerepet kaptak, ami gyorsította elhasználódásukat, pusztulásukat. A szórványos 18. századi anyag mellett a 19. századi tárgyak száma a magán- és közgyűjteményekben már jóval magasabb, ami a kisebb időbeli távolság mellett az e században meginduló tudatos gyűjtésnek is tulajdonítható. Támaszkodhattam továbbá a reformkorban megélénkülő „néprajzi” érdeklődés hatására megjelent képes albumok ábrázolásaira, a szintén abban a korban kedvelt táj- és népismertető írásokra, és a 19. század végéről fennmaradt néprajzi tárgyú fotográfiákra is. A vagyon legfontosabb része az ingatlan volt. A jobbágytelek46 külső és belső részből állott. A belső telekhez tartozott a házhely az udvarral, a szérűs-, veteményes- és gyümölcsöskert. Nagyságát Mária Terézia 1767. évi úrbéri rendelete országosan két pozsonyi mérőben47 határozta meg. A telekhez tartozó külső részek, a szántóföld és a rét nagyságát azonban minden egyes megyére nézve külön állapították meg. Azokat az úrbéreseket, akiknek a szántó és rét területe nem érte el az 1/8 jobbágytelek nagyságát, a rendelet a zsellérek közé sorolta. A jobbágyfalvakra jellemző szalagtelkes településrend 1848-ig nem lazult fel számottevően, mert a földesúr tudta és engedélye nélkül nem volt mód a belső telkek felosztására és új házak építésére.48 (3. kép) A lakóházak és a gazdasági épületek a telek egyik oldalán sorakoztak, általában csökkenő tetőmagassággal. Az utca felől állt a lakóház, utána, gyakran azzal közös fedélszék alatt, az istálló, majd a különböző ólak, színek következtek. A pajta az udvar végében, a telek képzeletbeli hossztengelyére merőlegesen, keresztben állt. A mögötte elterülő szérűre a pajtakapun keresztül lehetett kijutni. A kuriális falvak belterületének alapegysége a nemesi tulajdonjogú belső telek volt. Rajta a lakóházon kívül különböző rendeltetésű udvarok, kertek és gazdasági épületek foglaltak helyet. Az épületek elhelyezésének módját senki sem szabályozta. Az öröklések és osztozkodások révén a beltelkek földarabolódtak, elvesztették eredeti alakjukat és határaikat. Az örökösök az új házakat, a pajtákat és az istállókat különösebb szabályozás nélkül ott építették fel, ahol nekik tetszett, így a kuriális falvak képe a 18-19. század folyamán egyre rendezetlenebbé vált. Zugok, közök, az utcától távol épült házak jellemezték a faluképet. A telkek belsejében épült lakóházak csak a szabálytalanul kanyargó közökön voltak megközelíthetők. (4. kép) 46 A szabadalmas településeken „hajdúhely” a telek neve. 47 Gabona mérésére szolgáló régi úrmérték. 1 pozsonyi mérő = 62,4984 liter. Bevezetését 1772-ben Mária Terézia rendelte el. A mérő területmérték jelölésére is szolgált. Egymérős volt az a földterület, amelybe egy mérő vetőmag került. Az egy pozsonyi mérős föld kiterjedését az úrbérrendezés alkalmával 600 négyszögölben állapították meg. 48 Paládi-Kovács: Kisnemesek utódai 166-167., Uő: Kisnemesi társadalom 147-148. 217
