Székely Zoltán: Arrabona - Múzeumi Közlemények 50/1. (Győr, 2012)
Tanulmányok - Brauer-Benke József: A dunántúli hosszú furulya történeti vizsgálata
_ ARRABONA 2012. 50/1. TANULMÁNYOK pusnak nevezi és rámutat, hogy a Peloponnészosz területéről és szlovák nyelvterületről is adatolható a hangszertípus elterjedése. (Moeck 1969, 48.) A síp szavunkkal rokonítható süvölt szavunk legkorábbi előfordulása — Suete alakban — 1135-ből ismert. (TESz III. 1976, 637.) A sikít szóval is rokonítható alakja a tihanyi apátság javainak 1211. évi összeírásában is megjelenik személynévként, Syquid formában a Balaton melletti Arács faluban, amiről Ecsedy Ildikó kimutatta, hogy valószínűsíthetően sípon játszó zenészt jelöl. (Ecsedy 1960, 88.) Király Péter kutatásai alapján a síp kifejezés a XV-XVI. században gyűjtőfogalom volt, amellyel több fúvós hangszertípust is jelölhettek. (Király 1987,41.) Német nyelvterületen fúvós hangszerekre ugyanilyen átfogó terminus volt a Pfeife. (Bowles 1977,148.) A későbbi századokban a furulya, flóta szavak és származékaik meghonosodásával a síp elnevezés a szimpla nyelves klarinét és duplanyelves salmej típusú nyelvsípokat, a leginkább agyagból készített hasas sípokat és a duda szimpla nádnyelves sípjait jelöli. Faludi Ferenc „Ecloga Prima” című versében látható, hogy a síp és a furulya más hangszertípust jelöl.2 Pávai István szintén arra a következtetésre jut, hogy a ma furulyaként ismert ajaksíp korábbi általános elnevezése volt a sültü. (Pávai 1993,22.) A kifejezés régiségét mutatja, hogy Süvöltő helységnév — Békés megyéből — már 1321-ből ismert. (Győrffy 1972,512.) Az 1405 körül íródott Schlägli szójegyzékben szintén szerepel. A nyelvész Веке Ödön szintén a síp szinonimájaként kezeli, mert a moldvai csángók a köznyelvi „s” hangot „sz”-nek ejtik, ezért a szültü (furulya) a süvöltő megfelelője. (Веке 1947,53.) Viski Károly is rámutat, hogy a régi típusú sípféléket újabban az oláh eredetű ülinkó és furulya szavakkal nevezik, elfeledve az egykori síp és süvöltő nevüket. (Viski 1934,434.) A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a síp szavunk a hangutánzó eredetű sí igével hozható kapcsolatba és ugor egyeztetése, illetve török származtatása nem valószínű. A kifejezés a magyar nyelvben már а XIII. századból ismert „In villa cupan... Sipus” személynévi alakban. (TESz III. 1976,544-545.) Az ukránoknál a peremfurulyák elnevezése a sopilka, míg a magrés furulyákat a dentsivka terminussal jelölik. A szláv peremfúvós ajaksípokra használt kifejezések etimológiája még nem teljesen feltárt. A sopilka kifejezés egyik lehetséges magyarázata a sop „fújni” igére való visszavezetés. Más szófejtések szerint a szintén a peremfurulyákra alkalmazott supeljka kifejezésből vezethető le, amely a supalj „üres, üreges” jelentésű szóra vezethető vissza. Alapalakként szintén szóba jöhet a nyelv- és ajaksípokra is használt ősszlávsvirélf terminus. (Gavazzi 1966,41-43.) A macedónoknál asupelka a peremfurulyák terminusa, míg a magrés furulyákat duduknak nevezik. A törököknél a szipszi elnevezést a rövid peremfurulyákra is használják. De a sipsi, zipgi, zipgi, zipgik, cukcuk szipszi, zipcsi, zupcsu, zupcsuk, dzsukdzsuk terminusokkal a legtöbbször a nyelvsípokat jelölik. A régi török nyelvben nem volt „z” hang, ezért a rezgő nádat jelölő „z” hang kezdetben „sz” lehetett. Ebből kifolyólag valószínűsíthetően a szipszi alak volt az eredeti forma. Ezt az elnevezést gyakran használják a szimpla idioglott klarinétoknál is. Picken úgy véli, hogy a török szipszi terminus kapcsolatba hozható a magyar síp kifejezéssel. (Picken 1975,350-351.) Észak-Afrikában szintén ismert a zibsz elnevezés, amelyet eredetileg a magas hangfekvésű peremfurulyákra alkalmaztak. 236
