Bíró Szilvia - Székely Zoltán: Arrabona - Múzeumi Közlemények 49/1. Tanulmányok T. Szőnyi Eszter emlékére (Győr, 2011)
T. Bíró Mária: A kézikötés tárgyi bizonyítékai a római korban
ARRABONA 2011.49/1. TANULMÁNYOK bújtatása szintén lehetetlen a varrás során. Korábbi tanulmányaimban ezeket a hoszszú lyukú tűket bőrvarró tűként határoztam meg, ahol a varrást előre kiütött lyukakkal segítették volna. Egy harmadik csoportnál az szól a varrásra való felhasználásuk ellen, hogy a tűk foka nincs sem lekerekítve, sem egyenes vonalban lecsiszolva, hanem ugyanolyan hegyesre van kifaragva, mint maga a tű hegye. (Bíró 1987, 44., Fig. 22/194) Ebben az esetben a varrást végző asszony az ujjhegyeinek a felsértése nélkül nem tudott volna nyomást gyakorolni a tűre, miközben áthúzta a ruhaanyagon. A csonttűknek varrótűként történő használata ellen felhozható nyomós érv, hogy a rómaiak tudtak a mai varrótűkhöz hasonló bronztűket készíteni, ezek nagysága 4-5 cm, megegyezik a mai tűkkel, könnyen és praktikusan kezelhető. A római és a bennszülött (kelta) öltözködés a későbbi középkori-újkori viselettől eltérően kevés varrást igényel, amire legfeljebb csak akkor volt szükség, ha elszakadtak a „leplek”, és a kisebb szakadásokat kellett összevarrniuk. Mire használhatták ezeket a csonttűket? Az antik források, a korabeli régészeti leletek és a napjainkig is megfigyelhető néprajzi párhuzamok alapján feltételezhetjük, hogy kötőtűk voltak. Először is nézzük a néprajzi adatainkat! A mai napig is — elsősorban Skandináviában — ismerik és alkalmazzák az ún. nálbinding vagy single needle knitting, azaz egy tűvel való kötés technikáját. Kozma Vera magyar textilművész és kutató ezt a hímezve kötés vagy az öltéses kötés kifejezésekkel fordítja. (Kozma 2004) A kötést egy kb. 10-12 cm hosszú csont- vagy fatűvel végzik. (1. kép) A tűbe gyapjúfonalat fűznek és a másik kéz mutatóujjának a segítségével láncszemeket készítenek, ennek a kötésnek az alapegysége a hurokszem. A skandináv országokban a mai napig is több-1. kép Nálbinding készítése 60
