Bíró Szilvia - Székely Zoltán: Arrabona - Múzeumi Közlemények 49/1. Tanulmányok T. Szőnyi Eszter emlékére (Győr, 2011)
T. Bíró Mária: A kézikötés tárgyi bizonyítékai a római korban
T. BÍRÓ MÁRIA A KÉZKIKÖTÉS TÁRGYI BIZONYÍTÉKAI A RÓMAI KORBAN re becsülik a hímzőtűvel készült kötéseket, mint a két tűvel kötött ruhadarabjaikat. A hagyományos hímzőtűvel készített kötés tartósabb és rugalmasabb, mint a modern kézi kötés. A hímzőkötés hibája, hogy ha a hímzőtűkből kifogy a fonal, újat kell befűzni és hozzátoldani, tehát nincs gombolyag. Hátránya még, hogy nem lehet felfejteni, tehát a fonalat nem lehet még egyszer újra felhasználni, de ez egyben előnyének is számít, mivel kiszakadás esetén a sérülésnél nem bomlik le az egész darab. A provinciális régészeti leletek csonttűinek mérete és formája pontosan megegyezik a napjainkban használt fa, csont, szaru hímzőtűkkel. A 2. kép antik tűket mutat, míg a 3. kép modern, nálbinding technikához használatos kötőtűket. A modern tűknél éppúgy megfigyelhető a tűfokok nyolcas-, kerek- és téglalapalakú kiképzése, mint a római kori társaikon. Sőt, az egyik modern példány tűfokán látható kimélyített vályú is megvan a fentiekben már idézett intercisai faragványon is. Dorothy Burnham (Burnham 1972), aki 1972 óta foglalkozik a kézikötéssel készült antik leletekkel, a kötéseket vizsgálva megállapította, hogy egy részük a fentiekben ismertetett nálbinding módszerrel, másik részük pedig — a szintén napjainkig használt — sprang technikával készült. A sprang technikát már 1907-ben Láng Margit (Láng 1907) görög vázaképek alapján beazonosította. Az ôvoç vagy éravijipov 2. kép Csontból készített nálbinding kötőtűk Aquincumból 3. kép Csontból, fából készült újkori kötőtűk 61
