Bíró Szilvia - Székely Zoltán: Arrabona - Múzeumi Közlemények 49/1. Tanulmányok T. Szőnyi Eszter emlékére (Győr, 2011)
T. Bíró Mária: A kézikötés tárgyi bizonyítékai a római korban
T. BÍRÓ MÁRIA A KÉZKIKÖTÉS TÁRGYI BIZONYÍTÉKAI A RÓMAI KORBAN T. Bíró Mária A KÉZIKÖTÉS TÁRGYI BIZONYÍTÉKAI A RÓMAI KORBAN A rómaiak mindennapi életének egyik legelterjedtebb, igen olcsó nyersanyaga a csont volt. A csont mellett agyarból és agancsból is készítettek tárgyakat. A helyi, provinciális háziipar a fentiek közül a legkönnyebben a nagy mennyiségben beszerezhető csontot használta. A csontból, agyarból, agancsból készült leletek felgyűjtésére, tudományos értékelésére viszonylag későn került sor, napjainkig még 50 év sem telt el az első monográfiák, gyűjteményes katalógusok megjelenése óta. A feldolgozást megnehezítette, hogy az előkerült tárgyak többsége vagy töredékes volt, vagy egy nagyobb tárgy részlete, alkatrésze. A tárgyak meghatározása, felhasználásuk módjának kikövetkeztetése mellett a kutatók számára igazi kihívás volt az a tény, hogy az általuk kutatott nyersanyagot a korabeli élet szinte minden területén alkalmazták. A csontokkal foglalkozó régészeknek otthon kellett lenni a hadtörténet területén, vallástörténeti kutatásokban kellett elmélyedni, ismerni kellett a korabeli szépségápolásról szóló forrásokat, vagy a néprajzi analógiák segítségével rekonstruálni kellett a korabeli házimunka eszközeit. Az utóbbiak a mindennapi élet leghétköznapibb tárgyai, amelyeknek gyakorlatilag semmi nyoma sincs a forrásokban. Magam is, több évtizedes kutatómunkám során, elsősorban azokkal a tárgyakkal foglalkoztam kiemelten, melyek a római vallástörténetre, hadtörténetre vonatkozó írott forrásaink által rajzolt képet módosították, inkább történeti ismereteinket gazdagították, mint a provinciák lakóinak napi életét tükrözték. Tanulmányaimban és az általam összeállított katalógusban (Bíró 1994) is átvettem bizonyos korábbi, általánosan elfogadott terminológiákat, a csontból készült, átfúrt tűfokú tűket varrótűkként publikáltam, annak ellenére, hogy felhasználásuk ilyen területével kapcsolatban végig fenntartásaim voltak. A csonttűk átlagos mérete 10-12 cm, amit a felhasznált nyersanyag határozott meg, a hajtűk is ebben a méretben készültek. Amennyiben a leletanyagban ennél kisebb (5-6 cm hosszú) tűket találtunk, szinte minden esetben látható az utólagos felhasználás — a recycling — nyoma, amikor a törött példány megmaradt végét újra kihegyezték, mely következtében a tűhegy ferde lett. Ezeken a varrásra nehézkesen használható, viszonylag hosszú csontpálcákon a tű fokának kiképzése igen változatos. A fonal befűzésére alkalmas furatok többsége 8-as alakú, de emellett igen gyakori a hosszúkás, téglalap alakú nyílás, amelyek nagysága akár a másfél centiméter is elérte. (Intercisa MNM ltsz. 28.1908.127; Bíró 1994, Fig. 524.) Előfordul a mi varrótűinkhez hasonló kis, kerek lyukú, átfúrt tűfok is. Varrótűként történő felhasználásuk ellen három technikai részlet szól. A tűk egy nagy csoportja a tűfoknál éri el a legszélesebb körmetszetet, és ha ehhez még hozzá számítjuk a befűzött fonál vastagságát is, az ilyen típusú tűket egyszerűen nem lehet áthúzni a tű hegye által kihasított nyíláson. Más esetekben a már az előzőekben említett téglalap alakú nyílás feltételez olyan vastag fonalat, aminek át-59
