Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/2. (Győr, 2010)
Tanulmányok - Mennyeiné Várszegi Judit: Dr. Kovács Pál (1808. július 1 - 1886. augusztus 13.) Válogatott bibliográfia
ш ARRABONA 2010. 48 / 2. MUZEOLÓGIA - KÖZMŰVELŐDÉS Ami eszünkbe jut, attól még ma is, még itt is elmosolyodunk. A nagy fiaira, Benedekre és Andrásra rendkívül büszke apa, aki a jó barátoknak csendesen, de látható örömmel sorolja a srácok viselt dolgait, sikereiket, csínytevéseiket. Vagy eszünkbe jutnak a nagy és komoly baráti beszélgetések. Az orra végéig lecsúszott, zsinóros szemüveg, az elnyűtt, drapp kötött mellény, a nadrágtartó. A hunyorogva mosolygó szemek. A nőknek szánt rengeteg bók, a táncparkettet szigorúan az utolsók egyikeként elhagyó, vidám kolléga és barát. Utóbbi két csoport, vagyis a közeli és távolabbi kollégák, barátok csapata Andrásnál szinte egybeesett. Kárhoztattuk is ezért eleget. „Munkamániás!” — mondtuk rá sokan. Pedig valójában egyáltalán nem erről volt szó. Mániákus volt, ez kétségtelen. De amit mániákusan szeretett az NEM a munka, vagyis az eszköz volt, hanem valami sokkal magasztosabb, maga a cél: a régészet és a műemlékvédelem. Ez volt az a közérdek, amiért akart is és tudott is sokat-sokat dolgozni. Hétvégén is, éjjel is, ha kellett. Ki ne emlékezne pl. a tőle éjnek idején kapott telefonokra, „Fa” aláírású e-mailekre. András komolyan vette köztisztviselői esküjét. Valóban szolgálta a közjót, a közérdeket. Munkatársait és tárgyaló partnereit is ezen szemüvegen át vizsgálta. Nem volt könnyű főnök és nem volt könnyű beosztott sem. Aki „nem ment át” András fenti „szubjektív vizsgáján”, akin nem látta legalább a jó szándékot, az akarást—jaj volt annak! Nem állhatták meg előtte a tisztességtelenek, az önzők, a hatalmukkal, hivatalukkal visszaélők, a régészeti lelőhelyek, műemlékek kis stílű, nyerészkedő pusztítói, kufárai. Az ilyeneket egyszerűen leírta, semmibe vette, legyenek azok főnökei vagy politikusok, kollégák vagy befektetők. Kikerülte őket és tántoríthatatlanul menetelt tovább a maga kijelölte úton — gyakran cipelve a másoknak járó terheket is. Sokan tartottak is tőle ezért, kerülték, vagy gyáván elárulták, fűrészelték, ahol érték, összemosolyogva a háta mögött. Kicsinyes egyéni érdekekkel, politikusi mutyikkal átszőtt világunk felkent vezetői egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. Magányos harcosként képes volt arra, hogy az egymással amúgy szóba sem álló politikai oldalakat furcsa „nagykoalícióba” tömörítse — maga ellen. Pedig semmi különöset vagy direkt bosszantót nem csinált, csupán tette a dolgát. Mindig pontosan a nevén tudta nevezni a dolgokat. Ki merte mondani, hogy a király meztelen — minden ellenszél dacára, a neki címzett, egyre kevésbé burkolt fenyegetéseknek fittyet hányva. De persze, mindig sokan voltak a barátai, segítői is, Bécstől Sárospatakig, Nyitrától Szabadkáig. Köszönet nekik azért, hogy megvédték, hogy kitartottak mellette! így lett mindannyiunk számára ő „A Figler.” Egy fogalom, egy intézmény, egy viszonyítási pont, akinek véleményére mindig érdemes odafigyelni. Munkánkat, eredményeinket tudat alatt sokan hasonlítgattuk az övével — és bevallom, ezen összehasonlítgatásokból mindig ő került ki győztesen! Ugyanakkor mindvégig megmaradt egy megközelíthető embernek, ízig-vérig vidéki fiúnak, hogy ne mondjam, „paraszt gyereknek.” Életéből teljesen hiányzott az intellektuális gőgnek, felsőbbrendűségnek még a szikrája is. Az egyszerű, akár tanulatlan, kétkezi munkásemberekkel, ásatási munkásokkal mindig nagy kedvvel 348
