Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/2. (Győr, 2010)
Tanulmányok - Mennyeiné Várszegi Judit: Dr. Kovács Pál (1808. július 1 - 1886. augusztus 13.) Válogatott bibliográfia
ARRABONA 2010.48/2. MUZEOLOGIA - KOZMUVELODES beszélgetett, valódi partnerként, munkatársként tekintve rájuk. Évtizedes, tiszteleten alapuló barátság fűzte pl. a börcsi ásatási munkáscsapatához, Dezső bácsihoz és a többiekhez. András híres abdai műemlékházában, ahol a hazai régész- és muzeológus társadalom színe-javát vendégül látta, még főosztályvezető korában is lovakat, birkát, vadkacsákat tartott. Ez a földpadlós parasztház volt az „otthona”, még akkor is, ha az utóbbi években alig 1-2 napot fordult meg benne hetente. E ház rendbetételéről álmodott, ide tervezte öreg napjait. Emberi ideálja a kajárpéci helytörténeti gyűjteményt a tíz körmével összekaparó Kovács József, a helyiek „Tanító Bácsija” volt. Erről vallott András a vele készült, valódi értékeket tartalmazó, kevés riport egyikében, Fűzfa Balázs Gyalogjáró történelem című szociográfia gyűjteményében. Mondta is egyszer nekem: „Pistikém, nekem ez az ars poeticám!” A világról, múltunkról vallott nézeteinek másik kulcsmondatát az abdai Emlékkönyvben, A régi Abda története c. műve tartalmazza: „Minden embert érdekel az őseinek, az előtte itt élőknek a története. Gyermekeinket csak úgy taníthatjuk meg szülőhelyük, lakóhelyük megbecsülésére, szeretetére, ha elmeséljük nekik a történetét.” András kutató régészként, majd köztisztviselő hivatalnokként erre tette fel az életét. Tudat alatt egy szemérmes ember volt, mindig legkeményebb kritikusa önmagának. Sok kéretlen gátat és akadályt állított önmaga útjába és párat egy életen át alig mert átlépni. Pl. ilyen a szakcikkek írásától való érthetetlen tartózkodása. Talán a fejébe vette, hogy ő „nagy és igazán komoly” tudományos cikket írni nem tud? Vagy „csak” nem érdekelte a régész munka feldolgozás része? Nem tudni. De hogy e hiányossága zavarta őt, az biztos. „Amúgy is” tavasztól őszig, gyakran hótól hóig kint van a terepen, mondta mindig, ezért „nem ér rá” sem eleget olvasni, követni a szakirodalmat, sem pedig megírni az amúgy tényleg rengeteg és fantasztikus leleteit. Nem árasztotta el az évkönyveket a ma oly divatos „előzetes jelentések” özönével. Mint mindenben, így a publikációk terén is magasra helyezte önmagának a mércét, időtállót akart alkotni. Talán egy „nagy műre” készült, amit — ma már fájó bizonyosság — nincs módja megalkotni. Viszont érezve a Benne felhalmozódott tudásból és tenni akarásból táplálkozó elhívást, András sokat és nagy kedvvel tartott előadásokat. Mindegy, hogy önkormányzati vezetőknek vagy gyermekeknek, rendőröknek vagy fesztiválok közönségének, főépítészeknek vagy gimnazistáknak adott elő, mindig sodró lendülettel, az örökségvédelem szépségét és feladatait hirdetve tette. Nagy kár, hogy e sok-sok tucatnyi közszereplésének — a szerencsés résztvevőkben elindított gondolatokon túl — szinte alig maradt rögzített nyoma. Érezve a „hivatalos” örökségvédelem egyre nehezebben leplezhető csődjét, András ismét új utakat, új megoldásokat, szövetségeseket igyekezett szerezni munkájához. Egyik legutolsó, „nagy dobásaként” összefogást teremtett a környezet- és természetvédő, illetve kulturális örökségvédő civil szervezetek között. Az aktív közreműködésével — tán mondanunk sem kell: az országban először — létrejött intézményes együttműködés kezdetét jelezte a Páka faluban megrendezett 349
