Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/2. (Győr, 2010)
Tanulmányok - Mennyeiné Várszegi Judit: Dr. Kovács Pál (1808. július 1 - 1886. augusztus 13.) Válogatott bibliográfia
ARRABONA 2010. 48 / 2. RECENZIÓK Szombathelyre, pályája ekkortól mind sajtóhírek, mind hagyatékában fennmaradt levelezése, illetve saját feljegyzései révén jobban dokumentált. A vasi kitérő után a legendás mester, Stróbl Alajos mesteriskolájába vezetett útja, ahol további négy évig csiszolta tudását (közben egy szemeszter erejéig Beck Ö. Fülöp irányításával), majd 1921-től újra Szombathelyen találjuk, ahol saját műhelyt nyitott. Rajki ekkor negyven éves. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert tanulmányaikat többnyire jóval hamarabb befejező pályatársainak többségével ellentétben csak ekkor érezte magát elég felkészültnek önálló egzisztencia alapításához. Ekkorra alakult ki az a meggyőződése, hogy immár a saját útján jár, amelyről nem téríthetik le a külső körülmények. Mindez csalhatatlanul utal igényességére és kitartására is. A hosszúra nyúlt tanulmányok nem eredményezték mesterei stílusának átvételét, viszont kikristályosodtak saját nézetei a művészetről. A nála három évvel fiatalabb és jóval simulékonyabb Kisfaludi Strobl már 1908-tól saját műtermében dolgozott, de az 1910 körül már rendszeresen kiállító Pásztor, Sidló, Szentgyörgyi példáját is említhetjük, akik Rajkinál sokkal jobban alkalmazkodtak a megrendelők igényeihez. Persze, a világháború előtt — bár könnyű akkor sem volt — talán jobb helyzete is volt a pályakezdő művészeknek, mint a háborút követő konszolidáció során. Az immár középkorú Rajkinak nem volt könnyű dolga, anyagi háttere mindig ingatag alapokon nyugodott, és a gazdasági körülmények sem voltak éppen rózsásak, ezért minden lehetséges munkát elvállalt. Vékony mezsgyén haladt, hisz alapvetően az akkori progresszív törekvések álltak közel hozzá, azonban a konzervatív hivatalos körök megbízásairól sem mondhatott le, ezért bizonyos kettősség figyelhető meg művein. Síremlékein, hősi emlékművein (Rum, Szentpéterfa, Jákfa, Kürtös stb.), majd köztéri szobrain jóval hagyományosabb irányvonalat követett, mint kisplasztikái nagy részén. Néhány művén (Küzdelem, Ősi szántás, Vízhordó stb.) rendkívül érdekes és izgalmas, tömbszerű formaadással párosuló expresszivitáshoz jutott el, ami azonban a köztéri alkotásokra kiírt pályázatokon a szakma és a sajtó részéről kifejezett elismerések dacára sem arathatott sikert. Talán a legjobb példa erre fő műve, a szombathelyi Szent Márton szobor (1938), ahol a karakteresen lendületes első vázlatot a siker érdekében jóval hagyományosabb formaadású, statikusabb megoldással cserélte fel, amely a római iskola ízlésvilágában fogant. A megvalósult variáción megszelídültek az első vázlaton még expresszíven meglebbenő, mély hullámokat vető ruharedők, klasszikusabbá vált a két test megformálása, a szent megváltozott kéztartása miatt csökkent a kompozíció sodró diagonalitása, és mozdulatának szenvedélyessége is sokat vesztett erejéből. A meghirdetett pályázatot elbíráló, meglehetősen konzervatív ízlésű szoborbizottság instrukciói Rajkit éppen azon jellegzetességek módosítására kényszerítették, amelyek legfőbb érdemei közé tartozhattak volna a domonkos templom előtt felállított szobornak. Salamon Nándor érzékletesen ismerteti a szobrász hétköznapi küzdelmeit a megélhetésért és az elismerésért, a sok elszenvedett és erős lélekkel elviselt méltánytalanságot, és mindennek révén betekinthetünk a két világháború közötti mű333
