Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - Viga Gyula: Megjegyzések Borsod megye népi kereskedelmének térszerkezetéhez és a Bükkalja népének táji kapcsolataihoz
VIGA GYULA MEGJEGYZÉSEK BORSOD MEGYE NÉPI KERESKEDELMÉNEK TÉRSZERKEZETÉHEZ ... A fentiek összefüggésében is, a Bükkalja településeinek táji-gazdasági kapcsolatai a hegylábi térségek karakteres jegyeit mutatják. (Kosa - Filep 1975, 75.) Települései, amelyek főleg a Bükk hegyvidékéről a magyar Alföld síkságára futó patakok völgyében jöttek létre, egymással még a közös vízfolyás mentén is csak lazán kapcsolódtak gazdaságilag: elsősorban a síkvidékhez vonzódtak, ahol élelemre cserélhették gyűjtögetett és megtermelt javaikat, s ott váltották kenyérre munkaerőfeleslegüket is. A Felföld a síkvidék találkozásánál futó országút — és történeti vásárvonal — alkalmas volt ugyan javaik szállítására, de Eger és Miskolc tiszta vonzáskörzete gyakorlatilag évszázadokon át uralta a térség gazdasági forgalmát. A Tisza mentén kiterjedt legelőkkel rendelkező mezőváros, Mezőkövesd vásárai — a település jó fekvése ellenére — meglehetősen későn datálhatok: 1821-től említik az országos vásárait. (Sárközi 1975,107.) A XIX. század derekán évente 4 vásárt tartottak ott: Szent József, Szent László, Szent István király és Seraf Szent Ferenc napok előtti hétfőn. De fontosnak és jelentősnek ítélte ezek mellett Fényes Elek a kövesdiek mindennapos piacát is. (Fényes 1851, II. 271-272.; Bácskai - Nagy 1984, XIII.) A piacozókból a bükkalji falvakban sajátos, vékony réteg alakult ki a XIX. század második felére — talán már korábban is —, akik sajátos szolgáltatóként jelentek meg a városias településeken, de közvetlen, s állandó kapcsolatokat is kialakítottak, pl. polgári, iparos, nem mezőgazdálkodó családokkal. Ezt a piacot tehát nagyon is számon tartották, és jelentős számban fel is keresték a bükkaljiak — főleg a ház körül megtermelt javakkal és az erdőn gyűjtögetett portékákkal házaló aszszonyok —, de a térség nagyobb értékű javai inkább az Alföld felé keltek útra. (Piacoztak Mezőkeresztesen, Gelejben, Ernődön és Diósgyőrben is. Vásárra pedig Edelényig, Sajószentpéterig, keleten Ónodig, délre Hevesig, Füzesabonyig, Tiszafüredig, nyugat felé pedig Apátfalváig és Párádig is eljártak a Bükkaljáról XIX. században.) Az állatkereskedelem, a Bükkalja gyümölcse és bora, a kőanyag valamint a kőfaragó falvak (Bogács, Szomolya) sírköve és egyéb kőfaragványa, az égetett mész, a bükki erdőségek faanyaga és faragott faeszközei (Cserépfalu, Bükkzsérc) jellemzően a síkvidék népének ezekkel kapcsolatos hiányát elégítették ki, sajátos szimbiózist teremtve az alföldi parasztok és az összetettebb üzemszervezettel bíró hegyvidéki társaik között.7 A vásárok és piacok valamelyest akkumulálták a hagyományos kereskedelmet, de területileg lényegében hasonló térségben folyt a vándorkereskedelem, ill. a házalás is. A kettő lényegében nem különült el egymástól, leszámítva a távoli állatvásárok helységeit. Tanulságos néprajzi/antropológiai összefüggések rajzolódnak ki például az erdőkben gyűjtögetett javakkal házaló asszonyok tevékenységében. Éva Huseby kiváló tanulmányt szánt a cserépfalusi asszonyok hóvirágozásának, amit azonban nem csak a megváltozó társadalmi igény számolt fel, hanem az a természetvédelmi törvény is, ami védetté nyilvánította a hóvirágot. (Huseby 1982) Voltak a gazdasági kapcsolatokban századokig működő szegmensek (pl. fa és más nyersanyagok), s voltak divatok által vezérelt, rövid életűek is. Összetett, részleteiben folyamatosan módosuló struktúrára kell gondolnunk a javaknak a tájak közötti cseréjében. A földrajzi adottságokra alapozott gazdasági kapcsolatok több évszázados működése természetesen nem hagyta érintetlenül a Bükkalja (és Borsod, egyáltalán, az érintett vidékek) népének társadalmát és kultúráját sem. Kiemelést érdemel 161
