Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - Viga Gyula: Megjegyzések Borsod megye népi kereskedelmének térszerkezetéhez és a Bükkalja népének táji kapcsolataihoz
ARRABONA 2010.48/1. TANULMÁNYOK — Ábrány és Montaj,3 hetipiaccal Szendrő, valamint két központi hely funkciójú falu, (Hejő-)Keresztúr és Szendrőlád. (Kubinyi 1999, 517.) A miskolci vásárokról és piacokról igen sok, részletező leírást ismerünk,4 az árukínálatuk azt mutatja, hogy az itteni sokadalmak a Tisza mente kiterjedt állattartásának, valamint az azon alapuló, de a Felföld nyersanyagait is felhasználó feldolgozóipar (bőr, gyapjú, fa, fém, stb.) javainak értékesítését szolgálták, ugyanakkor közvetítő szerepet is elláttak a felsőbb megyék gabona- és élelmiszerforgalmában. Miskolc céhes ipara nagy kiterjedésű kapcsolatrendszerrel bírt, így a felföldi vármegyék felől nem csupán nyersanyagok érkeztek (főleg fa, fém), hanem a kézművesek — főleg a műhelyek között vándorló legények — közvetítésével technikák, eljárásmódok, s tárgytípusok is. Csak a térség múzeumi gyűjteményeinek monografikus feldolgozása adhatna választ az olyan összefüggésekre, amit például Veres Gábor mutatott ki Lőcse és Szepes vármegye faanyaga valamint faipara és a miskolci asztalosság között.5 A Sajó-völgy eltérő jellegű tájakat kapcsolt össze, sokszínű tevékenységek, s különböző nemzetiségek között teremtett kapcsolatot, ill. biztosította a kapcsolatok lehetőségét. A déli szakasz, a Sajó és a Hernád, valamint a Sajó és a Tisza összefolyásának térsége a vízrendezés előtt a külterjes állattartás kiterjedt térsége volt, melynek forgalmát éppen úgy a vízi átkelés lehetőségei akkumulálták másod- vagy harmadrangú vásáros helyekké (Köröm, Ónod), mint a Tisza két partja közötti kapcsolatokét. Kókai Sándor a XIX. század közepének állapotai alapján kifejezetten piaci alközpontoknak nevezi Ónod, Tiszatarján, Mezőcsát, ill. a Borsodi Mezőség forgalmát összegyűjtő Mezőkövesd és Mezőkeresztes települését. (Kókai 1999,49-53.; Dankó 2000) Borsod felső részén Sajószentpéter, valamint a Bódva menti Edelény forgalma volt még jelentős, de a XIX. század derekán kezdődő iparosítás mindkét helyen a piaci funkciókat erősítette a vásárok rovására. A Sajó-völgy térsége népcsoportjainak életmódját — a bányász- és ipari települések örökségén alapulva — a XIX. század derekától sajátos kettősség jellemezte: a jó minőségű szántóföldek, valamint a kiterjedt állattartást biztosító rétek és legelők mellett a vidék korán iparosodott, népessége korán polgárosodott, sűrű településhálózattal rendelkezett, s a XIX-XX. század fordulóján már általánosan együtt élt falvaiban a mezőgazdaság és az ipari tevékenység. (Kazincbarcika 1979, 7.; Dobrossy-Fügedi 1983,25.; Víga 1993, 530- 531.) A Tardona-patak és az Eger felé utat nyitó Bán-völgy a Bükk felé biztosított kapcsolatot, vele szemben nyílik a Sajó-völgyre a Szuha-völgy, ami a Sajó-Bódva közötti dombvidék Sajó-völgyi kijárata. A Sajó völgye fontos kereskedelmi utat nyitott a borsodiaknak, s a távolabbról érkező síkvidékieknek a Gömöri-medence, ill. a történeti Gömör, főleg Rozsnyó és Rimaszombat felé, valamint a gömöriek számára a síkvidékre. A XVIII-XIX. században a Sajó-Bódva köze aprófalvas területén csak Putnok nyert mezővárosi címet: az Abaúj-Tornához tartozó északi falvak Torna mezőváros, a térség délkeleti harmadának Borsod megyéhez tartozó települései egyértelműen Miskolc vonzáskörzetébe voltak sorolhatók. Miskolc a XVIII. századtól egyre nagyobb szerepet játszott a térség gazdasági életében, jelentősége fokozatosan erősödött. (Dobány 2009, 77-78.) Ózd ellátási körzetének kialakulása a XIX. század első harmadától jelentősen átformálta az észak-borsodi, dél-gömöri kistérség gazdasági kapcsolatait, aztán az első világháborút követően meghúzott országhatár egészében megszüntette annak organikus jellegét.6 л' л' л' 160
