Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - S. Lackovits Emőke: "Ljött a nap, mit várva vártunk…" Gyermekek a jeles napi szokásokban a Balaton-felvidéken
ARRABONA 2010.48/1. TANULMÁNYOK Mi királyné asszonyunkat, Vagy kaláccsal, vagy dióval, Vagy katonaforintokkal!” Egy másik változat szerint: „Segítsék ezt a kis királynét! Vagy garassal, vagy tojással, Vagy katonaforintokkal!” Amikor az adományokat megkapták, virágszirmot szórva fejezték ki köszönetüket és búcsúzásként felhangzott: „Már minékünk el kell menni, Csillag után kell sietni, Mert a csillag nem vár minket, Csak egyedül maga siet.” Ezzel szépen kimentek a házból, udvarról és tovább indultak. Viszont ahol nem engedték be őket, ott elszaladva bekiabálták: „Ne nőjön meg a kenderük!” (P. Madar 1988, 223-224.) A szokásköltészeti betétben megtaláljuk a regölésből ismert jókívánságokat, egybekötve analógiás termékenységvarázslással, továbbá az adománykérést, de más szokásból származó rész is felismerhető a záróformulában. Ennek a szokásnak párhuzamai a mediterrán térségből ismertek, de Nyugat-Európa egyes országaiban, valamint a Balkánon ugyancsak megtalálhatók. Nem kizárható, hogy az ókori római Floraria ünnep maradványai is beépültek a szokásba. (Dömötör 1979,121., 123-124.) Ugyanakkor az is biztos, hogy nem véletlenül volt a kis királyné kisebb a többieknél, mert hajdanán, ahogy erre a szöveg is utal, valóságosan hordozták őt, nem csak felemelték. A térség német falvaiban egy olyan szokás emlékét őrizték meg, amely a tszek megszervezését követően halt ki. Ez a szokás az európai népek tavaszköszöntő termékenység- és esővarázsló szokásaival rokon, benne kereszténység előtti szokáselemekkel. Lényege, hogy mindazokra, akik pünkösd napján utolsónak hajtották ki állataikat a legelőre, későn ébredtek és a falufeljárók ágyban találták őket, valamilyen megszégyenítő büntetést róttak ki. Több helyen ez már legények szokásaként volt ismert, Tótvázsonyban azonban még az állatokat őrző fiúgyermekek gyakorolták. Aki legkésőbb hajtott ki, annak a tehenét búzavirágból, margarétából, konkolyból font koszorúval megkoszorúzták, amit a tehénnek egész nap viselnie kellett. A hajtókát pedig Pfingstlimmel-nek, pünkösdi hétalvónak nevezték. A szokás elevenebben élt a bakonyi német falvakban, sőt, későn kelő lányok is kaphattak zöldág-koszorút, de ismerték a Pilis-környéki, a Buda-vidéki és a somogyi német közösségek is. Európai párhuzamairól elmondható, hogy az egész német nyelvterületen általános volt, de létezett szláv nyelvterületen és a Balkánon is. Összetett 122
