Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - Tóth László: Tisztelgő reminiszcenciák a kilencven éves dr. Barsi Ernőről
1 ARRABONA 2010. 48 / 1. TANULMÁNYOK Barsi Ernő számára az ilyen történeti mozaikokból felépített szerkezet az igazi településtörténet. Sokszor elgondolkodtam ezen és követtem mesterem példáját, midőn éveken át én is helytörténész-muzeológusként működtem. Lejegyeztem régi népdalokat és nótákat, még a gyermekjátékokat is. Ernő bácsit ezek mind érdekelték, de valójában a falu határszélisége, a magyar-osztrák kultúra kettősége, átmenetisége, s az ebből származó szokások, hagyományok és történetek érdekelték. Mégis nagy segítségemre volt a beszélgetéseink során elmondott történeteivel és gondolataival, ,jó szóval oktatott” és fontos morális útmutatásokat adott az életemhez. Örültem nagyvonalúságának, hogy elmaradtak a dolgozatba való beleszólásai és javításai. Emberséges tanári habitusa ettől távol áll. így utólag azonban a dolgozat hibáit és színvonalát látva megállapítható, hogy ráfért volna egy kis szakmai korrekció a munkámra. Azóta hiszek szavainak és követem pedagógiai példáját és metodikáját helytörténeti kutatásaim során. Barsi Ernő hetvenötödik születésnapján 1996-ban az Arrabona 35. számában tanítványai és kollégái tisztelegtek előtte (289-322. old.). Mindjárt a preambulumban az ünneplő egy bölcs gondolattal emlékezett múltjára: „Egy élet alakulására az öröklött képességeken kívül különösen három tényezőnek van igen nagy befolyása: Hová születik az ember, milyenek az iskolái és milyen társat talál életútja végigjárásában? Ha pedig e három tényező szerencsésen jön össze és egyik a másikkal nincs ellentétben, akkor sikerül igazán betöltenie azt a hivatást, melyre rendeltetett.” Barsi tanár úr szerencsésnek mondható életében mindhárom tényező valóban a legnagyobb harmóniában volt egymással, növelték egymás értékeit, s ebből alakult ki egy csodálatos életút — fantasztikus életművel. Ehhez az eredményes életúthoz, a szellemi-erkölcsi adottságok kialakulásához, a sikeres pályaívhez kellett a sályi néptanítói sorsot vállaló szülői ház, ahol elsajátította a zenetanulás és hegedűjáték alapjait, látta a szülők szorgos, példaadó népnevelő tevékenységét, no és a hírneves iskola, a sárospataki református kollégium, mely pozitív életszemléletet, dolgos életfelfogást alakított ki tehetséges növendékében. A pataki intézmény egy kimagasló professzora, Barsi Ernő tanára, Erdélyi János így fogalmazta meg életfilozófiáját, ami ars poeticának is beillik: „Három fáklyám ég: hit, haza és emberiség”. Barsi Ernő fáklyáját még tovább növelte és erősítette a pataki református teológia és a fővárosi Zeneakadémia. Ezek a lángok ott lobogtak a győrújfalusi tanítónő, az énekversenyekre járó Ida asszony szívében is, akit feleségül választott Barsi Ernő. Ezeket a lángokat igyekezett gyermekeinek és unokáinak, valamint sok száz tanítványának szívében fellobbantani. Boldog vagyok, hogy tanítványként e lángban én is részesülhettem. A Távoli szekerek kötetének dedikációjában írta: „T. L. egykori kedves tanítványomnak, a tőlem kapott láng tovább vivőjének jókívánságokkal sok-sok szeretettel Barsi Ernő”. Elérzékenyültem e sorokon és nagy melegség fogta el szívemet, midőn e sorokat olvastam. „Jóapám, aki Dunántúlról származik, kántor volt Sályon és tíz évesen ott énekeltem mellette a református liturgia énekeit. Jóanyám Erdélyben született, nagyapám 1848-ban Gábor Áron tüzére volt” — mondta életéről, családjáról Barsi Ernő. Az első láng hatására lett igehirdető lelkész. „Hit nélkül céltalan, elviselhetetlenül rideg lesz körülöttünk az élet. Megtelik önzéssel, gyűlölködéssel, kegyetlenséggel, s eluralkodik a szívekben a reménytelenség.” Az igehirdetői hivatás alapér10
