Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/2. (Győr, 2009)
Tanulmányok - Márfi Attila: Kovács Pál szerepe Győr XIX. századi színészetében
MARFI ATTILA KOVÁCS PÁL SZEREPE GYŐR XIX. SZÁZADI SZÍNÉSZETÉBEN Márfi Attila KOVÁCS PÁL SZEREPE GYŐR XIX. SZÁZADI SZÍNÉSZETÉBEN Győr városa kulturális tekintetben is kiemelt helyet foglalt el a reformkor előestéjén a rendi Magyarországon. Ugyanis fekvése miatt a Bécsből és Pozsonyból érkező vándortársulatok mind ide futottak be, s itt dőlt el, hogy az akkor létező két nagy színi út közül melyiken folytatják tovább vándorlásukat a Dunántúl és Délvidék, illetve a Felvidék és Erdély irányába. (Márfi 1995a, 93.) Az első mutatványosokat idővel — már az 1740-es években — elsősorban osztrák és német nyelvterületről érkezett, tanult színi mesterek váltották fel Sopron, Győr, Pozsony, Kassa és Temesvár piacterein, később ideiglenes színkörökben és faszínházakban. A commedia dell’arte hatását közvetítő „angol” és „francia” társulatok valójában németek voltak, pontosabban a birodalom különböző nyelvterületeinek idegen hatásait is közvetítették. (Márfi 2007, 25.) Általuk nem csak a műfajbeli tarkaság, a gyakran felszínes produkciók, de a különböző nyelvjárások, dialektusok és eltérő mentalitások is megjelentek a színpadokon. Színi utak, s az első teátristák A német kultúrmisszió második szakasza véget vetett ennek a spontán, éppen ezért politikai körökben veszélyesnek ítélt szerepvállalásnak a Hof- und Nationaltheater megalakulásával, amely a császárváros kultúrakisugárzó és meghatározó hegemóniáját is megjelenítette. Azaz csak a Bécsben már bemutatott színműveket adhatták elő a szabadalomlevéllel, játékengedéllyel rendelkező vándortársulatok és a Bécsből kirajzó udvari színésztársaságok, mégpedig rendeletileg megszabott játszási keretek között. Ennek a kultúraközvetítésnek fontos feltétele volt az ún. színi utak kialakulása és a fogadóhelyek, a színi állomások, illetve a polgárosodás különböző szintjén álló városok befogadóképessége, azaz gazdasági, társadalmi és kulturális szintje. (Márfi 2007, 25-26.) A XVIII. század végére a színi utaknak két fő irányvonala alakult ki. Mindkettő kiindulási pontja a császárváros volt. Elsőként az ország északi és keleti tartományait átszelő és összekötő útvonal jött létre Bécs, Pozsony, Győr, Buda, Kassa, Szatmár és Kolozsvár állomásokkal, a Felvidék egy részét és Erdélyt érintve. (Mályuszné 1990, 39-41.) A másik színi út feladata volt, hogy a másfél évszázados török uralmat átvészelő területeket ismét „bekapcsolja” a birodalmi kultúrkörbe. Ez az útvonal Bécsből kiindulva Pozsonyon át Győrből ágazott le déli irányba, hogy Szombathelyt, Székesfehérvárt és Nagykanizsát érintve elérje Pécs városát. Innen juthattak el a német truppok Varasára, Eszékre, Újvidékre, Zomborba és Szabadkára. Mindkét útvonal fontos állomása Bécsen és Pozsonyon kívül Győr városa. Nemegyszer ugyanis itt dőlt el, hogy melyik útvonalon, és azon belül melyik állomás felé vándoroljanak tovább a komédiás társulatok. (Márfi 77
