Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/2. (Győr, 2009)
Tanulmányok - Mészáros András: Csató Pál és a triumvirátus vitájának tanulságai
MÉSZÁROS ANDRÁS CSATÓ PÁL ÉS A TRIUMVIRÁTUS VITÁJÁNAK TANULSÁGAI nyát, az irodalom professzionalizálódásának lehetőségeit és akadályait, egyáltalán eme problémák filozofikumát célozták. A vita elindítója egy nagyon is aktuális helyzet volt, és amíg az első fokon a „ki kit győz le” játszmája folyt, a másik szinten a politikummal átitatott harcon túlmutató princípiumok megfogalmazása is megtörtént. Az most más kérdés, mennyire volt ez tudatos, vagy hogy mennyire szolgálta a saját álláspont utólagos racionalizálását. A lényeg, megítélésem szerint az, hogy a Csató képviselte elveknek sem akkor, sem később nem szenteltek kellő figyelmet, és hogy ez a (jobb szó híján) felületesség a reformkor egy adott lehetőségének az eljátszását jelentette. Csató — sem önjellemzésében, sem a tényeket illetően — nem volt a jövő embere abban az értelemben, ahogy a profetikus és forradalmár típusokat vesszük. Erre világít rá aforizmaszerű félmondata is: „ki a maga korának élt, eleget élt”.7 Víziók nem vakították el; a jövőt nem az eszmékből vonta el, hanem a jelenben gyökereztette. A jelent nem a jövő felé vezető út egy szakaszaként, az eszmék megvalósításának eszközeként vette, hanem önértéknek tekintette. Ez az az álláspont, amely a mindenkori reformereket a radikálisoktól megkülönbözteti, és ez az az elv, amely kimondva-kimondatlanul ott húzódik a triumvirátussal folytatott vitája hátterében. Végeredményben ezt fogalmazta meg akkor is, amikor „szemleírói tollát letéve” utólagos magyarázatát adta irodalmi tusakodása politikai hátterének: „én korántsem vagyok minden haladásnak és minden hazafiuságnak pártolója. Mióta férfikorba értem, s mióta viszonyainkat tisztábban kezdettem felfogni, azóta ellensége vagyok minden túlzásnak, véleménytürelmetlenségnek s kiváltkép ábrándozásnak, mely utóbbiból sajátkép a két erő is ered, s melyet én igazi nemzeti betegségünk gyanánt tekintek... Nem gondoljuk meg, hogy egyedül a véleménytürelem útján fejlődhet ki egy közép, igazán országos vélemény, mely egyedül mindenható, s hogy minden ezentúl létezendőnek a most létező egyik leglényegibb s mellőzhetetlen factora. Én részemről minden ezentuli irataimban is ezen nézeteknek leszek hirdetője s nemzetem jótevőinek tekintendem azokat, kik azt az ábrándtól a valósághoz, a tulságtól a mérséklethez, a véleményüldözéstől a véleménytürelemhez vezetendik vissza.”8 Csató eme antiradikalizmusát és toleranciakövetelményét azonban a triumvirátus nem vette figyelembe, és inkább a bécsi udvar iránti túlzott lojalitásnak tekintette. Ezért aztán Csató felhívását az általuk képviselt elvek feltárására Bajzáék visszautasították, és a politikai viszonyokra való homályos utalással semmisnek nyilvánították. Csató véleménye az volt, hogy „meg kell különböztetni az írót a politikustól, a haza ügyét a literatura ügyétől.”9 E distinkciót a vita keretein belül tette, ahol szóba került nemcsak a szépirodalom, hanem a színház működése is. És éppen a nemzeti színjátszás problémáinak ürügyén címezte Bajzának a következő elvi jellegű megjegyzést: „a művészet... semminemű magasabb, vagy... nevezetesebb célnak nem eszköz, hanem önmagának cél, melynek egyedüli törvénye a szép... a művészet barátja, nemzője, dicsőítője lehet a hazafiuságnak..., de nem lehet sohasem a hazafiságnak, sem a politicának, sem a tudománynak, sem semmi egyébnek szolgálója, mert ez szabad természetével ellenkezik, mert ő önmagánk cél, s mert 21
