Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/2. (Győr, 2009)
Tanulmányok - Mészáros András: Csató Pál és a triumvirátus vitájának tanulságai
ARRABONA 2009. 47 / 2. TANULMÁNYOK saját s legfőbb törvénye a szépség”.10 Ez a nézete tetőzi be azt az egy évvel korábbi fejtegetését, melyben nem kevesebbet állít, mint hogy a triumvirátus nimbuszát nem művészi tetteik tartják fenn, hanem az önmaguknak kirekesztőleg odasajátított hazafiság. Akkor még azon volt a hangsúly, hogy feltárja és bizonyítsa a triumvirátus taktikáját, miszerint „rossz hazafinak tartassák az, ki őket rossz vagy gyenge íróknak tartja”, és hogy kijelenthesse, „hogy egy és más írót csupán azért, mivel ehhez vagy amahhoz a politicai párthoz és bármi néven nevezendő »hazafiakhoz« tartozik, magasztalgassunk, ebben hazafiság nincs, ebben rossz hazafiság van; mert a literator csak jó munka által szolgálhat a hazának”.11 Csató ezt a nézetét terjeszti ki általában az irodalom és a politika viszonyára, amelyben megkülönbözteti az írásra késztető lelki rugókat az irodalom hatásától és működésétől, valamint rámutat arra is, hova vezet az autonóm irodalmi közélet hiánya az egyéni sorsot és az irodalom politikai kihasználhatóságát illetően. A probléma másik oldalát Csató az Egy conversatio című önigazolásában vázolta fel. Itt bonckés alá vette azt az eljárást, amelyet nemcsak ő ellene használt föl a triumvirátus, hanem amely szinte örök eszköze mindazoknak, akik ellenfelüket létükben kívánják lehetetlenné tenni. Ez pedig az erkölcsösség és a szakmai tudás határainak összemosása, valamint a moralitás és az erkölcsi helyesség szét nem választása. Csató ezen írásának közveüen kiváltó oka az Athenaeum 1838. évi 29. számában Ochtinay Antal álnév alatt megjelent írói hivatás és critica című cikk volt.12 „Ochtinay” ott amellett érvel, hogy az igazság ellen nem az vét a leginkább, aki a téveszméket meggyőződésből, hanem az, aki megbízásból, bérért terjeszti. Vagyis az állítólagosán meggyőződéses író csak bocsánatos bűnt követ el, míg a „bérlett szolga” főbenjárót. A szerzőt nem túlságosan érdekli magának az „igazságnak” a meghatározása, és ha mégis, akkor bizony eléggé félrevezetőén értelmezi azt: „a vitatkozás célja az igazság meghatározása. Vitatkozni ennélfogva csak akkor lehet, ha legalábbis egyike a vitatkozóknak tévúton van, ellenkező esetben az igazságban egyeznének.”13 A cikkíró fel sem tételezi, hogy az ellenkező vélemények talán egyenrangúak is lehetnek, nota bene: nem csak egy igazság van. Csató véleménytürelmet hirdető álláspontjával szemben itt az igazság kiváltságosa szólal meg. Sőt, „Ochtinay” egy elegáns csúsztatással oda vezeti érvelését, hogy az, aki nézeteiben kapcsolatba kerül (anyagi) érdekeivel, elveszíti az objektivitást az igazság nyomozásánál;14 amely állítás ugyan önmagában véve elfogadható, de ott és akkor gyakorlatilag azt jelentette, hogy vannak feddhetetlen érdekek is — a nemzetiek és az erkölcsiek. Amelyek, persze, ebben a vonatkozásban annyira elvontak és homályosak, hogy velük és általuk minden magyarázható, vagy — ellenkezőleg — cáfolható. Mindenesetre árulkodó az, hogy „Ochtinay” szerint az „igazság mellett vívó” nem engedheti meg magának a vereséget, ennélfogva minden fegyvert bevethet. A Figyelmezőben lefolytatott „zajgások” —1838. július 31-től október 9-ig — figyelemreméltó módon az „Ochtinay”-féle logikára építenek. Mivel ez a polémia eléggé ismert, itt csak a triumvirátus Csatóval szembeni „elvi” kifogásait foglalom össze nagyon röviden. Ezek a következő pontokban fogalmazhatók meg: Csató 22
