Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 47/1. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Horváth József: Házasság, család, gyermek Győrött a XVII. században a végrendeletek tükrében
ARRABONA 2009.47/1. TANULMÁNYOK Az eddig elmondottakat összegezve megállapíthatom: a 880 fő XVII. századi győri végrendelkező közül 499 említi, hogy van már gyermeke, hét pedig azt reméli, hogy hamarosan megszületik az első; e családokban együttesen kb. 1020-1030 gyermek meglétével számolhatunk, melyhez még 17 érkezését remélik a testáláskor — azaz a gyermekkel bíró családokban az átlagos gyermekszám 2,05-2,1 körül lehetett. Figyelembe kell viszont vennünk azt is, hogy meglehetősen magas a gyermeket nem említő házas vagy özvegy testálok aránya, hiszen a 880 végrendelkező közül csupán 113 a nőtlenek és a hajadonok együttes száma—azaz 767 testálónak lehetne „elvileg” gyermeke; vagyis 268 olyan házas vagy özvegy végrendelkezőtől származó testamentumot számolhattam össze, amelyik egyáltalán nem tett említést gyermekről! Mivel a fentebb elmondottak miatt ezt úgy tekinthetjük, hogy nekik a testálás időpontjában nem is volt élő gyermekük, őket mint gyermekteleneket kell beszámítanom az átlagba: vagyis az együttesen említett kb. 1020-1030 gyermek matematikailag 767 család között oszlik meg, azaz az egy családra jutó áüagos gyermekszám így kb. 1,33 lesz. Ez az arány lényegesen magasabb a Szende Katalin által vizsgált késő-középkori végrendeletek hasonló adatainál, hiszen Pozsonyban ekkor alig haladta meg az egy családra jutó gyermekszám az egy főt, Sopronban a 0,9-et sem érte el, Eperjesen pedig kb. három családra jutott két túlélő gyermek!19 Elmarad viszont a győri adat a XVI. század közepén keletkezett pozsonyi végrendeletekből kikövetkeztethetőtől, hiszen ott a 391 testamentumban 587 gyermeket számolhatott össze Tózsa Rigó Attila — azaz az egy családra jutó átlagos gyermekszám ott 1,50. (Tózsa Rigó 2005,146., 151.) Természetesen még rosszabb az arány, ha a győri átlagot nem a házas és özvegy végrendelkezőkre, hanem az összes testálóra számítom: ez esetben a kb. 1020-1030 gyermek 880 testáló között oszlik meg, így az ádag 1,16 gyermek/testáló lesz — de ez az arány is kedvezőbb a késő-középkorból legjobbnak bizonyult pozsonyi eredményeknél. Ki kell hangsúlyoznom, hogy a bemutatott adatok a testáláskor említett gyermekek számát jelzik; a családban született gyermekek száma ennél bizonyosan magasabb volt. A legritkább esetben esik szó ugyanis a végrendeletekben a testáló már korábban elhalt, örököst hátra nem hagyott gyermekeiről; a ritka kivételek között említhetem például a Chanaki Farkas özvegyeként 1646-ban testáló Phűlep Anna aszszonyt, aki azért tesz a győri ferencesek számára jelentősebb összegű kegyes hagyományt, hogy őt megholt fiainak (Balázs, János, István) templomukban lévő sírjában temessék el. (Horváth 1996,138.) Találtam viszont 71 olyan végrendeletet, melyben a testáló unokáját vagy unokáit említi; az esetek jelentős részében olyan unokáról van szó, aki örökössé lépett elő azáltal, hogy anyja vagy apja — aki a testáló gyermeke volt — már elhalt. Példaként említhetem Tuczkor Mészáros Péter özvegyének 1618-ban készült végrendeletét, aki Ilon nevű lányától maradt Kun Péter nevű unokáját emeli — fiai, János és Miklós mellé — az örökösök sorába; vagy Boldisar Prukner újvárosi vendégfogadóst, aki elhalt lányától hátramaradt Annoka nevű unokájáról is igyekszik gondoskodni 1621-ben kelt utolsó rendelésében. (Horváth 1995, 71-73., illetve 89- 90.) Több esetben a testáló élő gyermeket egyáltalán nem említ, unokát viszont igen: így tesz például 1652-ben Bohouith Szabó János, vagy négy évvel korábban Szokolich Varga Pál; az utóbbi például az unokájának — „(úgy mint fiam fianak)” — hagy valamit hagyományképpen, és őt jelöli utóörökösnek is.20 Arra is van több példa, hogy nem az unoka, hanem a vő említése „árulkodik” a testáló már elhalt leányáról; a forrásainkban összeszámolt 37 vő egy része ebbe a csoportba sorolható. 50
