Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közelmények 46/2. (Győr, 2008)
Tanulmányok - Almási Tibor: Évről-évre. Fejezetek Győr képzőművészeti életőből II. 1901-1902
ARRABONA 2008.46/2. TANULMÁNYOK A helyi kezdeményezések bátorításában, az egyre terebélyesedő kultúrmozgalom helyes irányba való terelésében döntő szerepet játszottak az ország városaiban megjelenő újságok, folyóiratok, de a fővárosi szak- és egyéb jellegű kiadványok is. A szépművészet eredményeinek, hazai és nemzetközi eseményeinek népszerűsítése, a művészeti érzék pallérozása terén ilyen kiemelkedő jelentőségű folyóirat volt a kor egyik legkiválóbb művészettörténésze, Lyka Károly szerkesztésében 1902- től megjelenő Művészet, amelynek hasábjain az éppen aktuális fontosabb kiállítások bemutatása, ismertetése mellett, gyakran feltűntek a közízlés szükségszerű fejlesztésének elméleti vagy gyakorlati kérdéseit taglaló, feszegető publikációk is. A Művészet egyik legelső számában például Ambrozovics Béla tollából hosszú, kimerítő, a témát különböző nézőpontokból megközelítő, körüljáró tanulmányt tett közzé „A művészeti ízlés fejlesztéséről.”21 A probléma fontosságát és aktualitását érzékletesen és jól illusztrálja az, hogy az 1902-es év folyamán a helyi, győri sajtó több esetben és összefüggésben is viszszatért a kérdés más és más szempontú megvitatására. A Győri Hírlap már az év elején megjelenési lehetőséget biztosított egy, a műpártolásról szóló írásnak. Ennek H. G. monogramú szerzője abból az egyáltalán nem hízelgő, ám kétségtelenül valós, a meglévő helyzetet tükröző tényből indul ki, hogy: „Mindenki megegyezik abban, hogy közönségünk műérzéke még teljesen fejletlen, vagy, hogy műérzékről annak igazi, nemesebb értelmében egyáltalán szó sem lehet.”22 Az okok kutatása folyamán a szerző alapvető hiányosságokra tapint rá, tudniillik arra, hogy a művészeti alkotások iránti fogékonyság hiánya az iskolai és családi neveltetés milyenségében gyökerezik („A nagyközönségnek sem a lelke, sem a szeme nem képes meglátni, megérezni a nagy, a művészi igazságokat. Nem tanult meg helyesen látni, helyesen érezni. Nem vádolható érte, nem egészen az ő hibája. Hiszen nem tanították rá.”23) Persze — állítja helyesen a cikk írója — az embereknek maguknak is meg kellene változtatni viszonyukat a művészeti értékekhez, már csak azért is, mert a polgári lakásokban felhalmozott, „minden jó ízlés ellen való színnyomatokra”, „szemet bántó csecsebecsékre” szánt tetemes összegekből „meg lehetne venni olyan dolgokat, a mikben igaz gyönyörűséget találhat mindenki, olyan dolgokat, amik nem pusztán szobatöltelékek..., de a mik gondolatoknak, művészi érzéseknek a megnyilatkozásai lévén —, gondolatokat és érzéseket keltenek a nézőben.”24 A fejlett és kifinomult esztétikai érzék, ha az egyén szintjén nem is a hétköznapi lét elemi szükséglete, mégis van egy „mély és messzebbre ható oldala is. Hiszen talán fölösleges is itt fejtegetni azt a hatást — fogalmaz H. G. —, a melyet a műérzék fejlettebb volta, a művészet igazi hivatásának méltánylása a család, társadalom és végül a nemek fejlődésére, életképességére gyakorol.”25 Az ízlésnevelés mellett, a már hosszabb ideje, több éve vajúdó másik nagy probléma, a művészet decentralizálásának kérdésköre volt. A körülötte kibontakozó vita, váltakozó hevességgel újból és újból a felszínre tört, aminek magyarázata az volt, hogy a kulturális szféra bármilyen helyi vagy országos jelentőségű mozgalmáról, jobbítási szándékáról, felvirágoztatásáról volt is szó, a kezdeményezőknek, a döntéshozóknak óhatatlanul szembesülniük kellett az általánosan tapasztalható főváros-centrikusság bénító következményeivel s kedvezőtlen hatásaival. A század elején a kultúra, a művészet decentralizálása — mint ahogy minden nagyobb vidéki városban — Győrben is állandó napirenden lévő téma volt. 1902 áp242
