Medgyesy-Schmikli Norbert - Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 46/1. "Vállal magasabb mindeneknél"A Szent László-herma Győrbe érkezésének 400. évforulóján megtartott tudományos konferencia előadásai. Győr, 2007. június 25-27. (Győr, 2008)
Magyar Zoltán: A vízfakasztás csodája a mondahagyományban
MAGYAR ZOLTÁN A VÍZFAKASZTÁS CSODÁJA A MONDAHAGYOMÁNYBAN Magyar Zoltán A VÍZFAKASZTÁS CSODÁJA A MONDAHAGYOMÁNYBAN A Szent László-legendárium legnépszerűbb középkori történetét, a falképciklusok tucatjain is ábrázolt kerlési kalandot a XVI. századtól mind inkább felváltotta egy látszólag új, bár nyilvánvalóan nem előzmények nélküli, archetipikus jegyekben bővelkedő narratíva, a Szent László-féle vízfakasztás csodája. E monda ismereteink szerint igazán a barokk kortól vált szerves részévé a Szent László-hagyománykörnek, olyannyira, hogy a XVIII. századtól a szent királyt ábrázoló oltárképek zöme is ezt a csodatételt jelenítette meg. A csodás vízfakasztás helyszínei, a különféle források és szentkutak idővel sok esetben búcsújáró helyekké váltak, László kultuszában ekképpen is a helyi tradíciót erősítve. A monda lényegében a magyar nyelvterület egészén fellelhető, esetenként pedig még a velünk élő népek folklórjába is átkerült. Szent Lászlóról elnevezett szentkutakkal, gyógyító erejűnek hitt forrásokkal, illetve keletkezésük mondáival találkozhatunk a Székelyföldön (Oroszhegy, Nyárádszentlászló, Hargita, Pogányhavas), Aranyosszéken (Tordai-hasadék, Király kútja), Biharban (Püspökfürdő, Szalacs), a szabolcsi Kisvárda környékén, a zempléni Erdőbényén, a Sáros megyei Gáboltón, valamint a tornai Szádelő és az abaúji Debrőd határában. A palóc területeken is gyakori az előfordulása (Mátraverebély-Szentkút, Mátrafüred-Benepuszta), miként népszerű a Dunántúlon is (Balatonhenye, Búcsúszentlászló, Rábagyarmat, Kővágótöttös, Püspökszentlászló, Andocs). Továbbá nyomaira akadhatunk a Bánságban (Temesgyarmat) éppúgy, mint Pest megyében (Vácszentlászló, Vác-Hétkápolna), avagy a Felföld nyugati területein (Nyitra, Nagyhind, Bény). Egyaránt része a sárosi szlovák, a bánsági sváb és az aranyosszéki román folklórnak. Népszerűségüket jelzi, hogy e csodás források, szentkutak egy része már a középkortól ismert. Némelyikről négy-ötszáz éves adatok vannak. Valószínűleg a Torda környéki változatot ismerteti Temesvári Pelbárt a XV. század végén megjelent prédikációgyűjteményében (Pomerium Sermonum de Sanctis), amikor Erdélyre utalva a kun aranyak mondáját így fűzi tovább: „Ugyanott láthatók sziklából csodásán fakasztott források is, Szent László imájára, amikor seregét kellett felüdítenie.” (Temesvári 1982, 190.) Az 1525-1527 között íródott Érdy-kódex a második olyan forrás, amely Temesvári szövegének ismeretében és ugyanakkor Erdélyben járó utazók beszámolói nyomán is, szót ejt a Szent László általi vízfakasztásról. (Érdy codex, 404.) A Nagyvárad melletti gyógyforrás ugyancsak korán összekapcsolódott Szent László nevével. Valószínűleg már a XIII-XIV. században, ugyanis 1405-ben VII. Ince pápa száz nap búcsút engedélyezett mindazoknak, akik a váradi Szent Lászlófürdő ispotályának kápolnájában imádkoznak. Arra is vannak adatok, hogy utóbb sokan emlegették hálával e fürdőt, mint például a szomorú sorsú Ártándy Balázs, aki 1531-ben a siralomházban kelt végrendeletében egy szőlőt hagyott „azoknak a szegényeknek, akik Szent László fürdőiben feküsznek” („illis pauperibus, qui iacet in thermis S. Ladislai regis"). (Magyary-Kossa 1931, III. 117.) Szent László fürdője a középkorban a Hévjó (Hév-víz, ma: Pece) folyócska mellett, a mai Püspökfürdő helyén állt, s mint az idézett szövegből kitetszik, igen nagy népszerűségnek örven319
