Medgyesy-Schmikli Norbert - Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 46/1. "Vállal magasabb mindeneknél"A Szent László-herma Győrbe érkezésének 400. évforulóján megtartott tudományos konferencia előadásai. Győr, 2007. június 25-27. (Győr, 2008)
Magyar Zoltán: A vízfakasztás csodája a mondahagyományban
ARRABONA 2008.46/1. TANULMÁNYOK dett. 1549-ben a humanista Georg Wernher is megemlítette Magyarország vizeiről írott művében: „A híresebb magyarországi hőforrások közül hátravan még a Várad közelében lévő. Szent Lászlóénak nevezik. Vagy azért, mert Szent László fürdött itt meg, vagy azért, mert a tiszteletére szentelt és sírjáról nevezetes egyházhoz tartozik, melyet mind ő, mind pedig Zsigmond császár, aki szintén ide akart temetkezni, bőkezűen gazdagított. Sokan tartják ezt Magyarország hévizei közül a legelsőbbnek...” (Wernher 1549.) A történetíró Szalárdi János még a XVII. század második felében is hasonlóképpen kitüntetett figyelemmel emlékezett meg e fürdőről. (Szalárdi 1980, 415-418.) Azok a Lászlóval kapcsolatos szentkutak, melyek gyógyító erővel bírnak, a néphit szerint vagy már a forrásfakasztás aktusa által megkapták gyógyerejüket (Debrőd, Torda, Szentkút, Bény, Oroszhegy), vagy onnan, hogy a szent király egykoron megfürdött illetve a kezét megmosta bennük (Püspökfürdő, Marosvécs, Somogyvár, Kővágótőttös, Gáboltó, Szád elő) — miként a Pieninek vidékén Szent Kinga esetében megfigyelhető. Mint láttuk, a Nagyvárad melletti forrás kapcsán először Georg Wernher említette e fürdés-motívumot, ám a víz gyógyerejének ismerete és kultusza már másfél évszázaddal korábbról is kimutatható. Hasonlóképpen több évszázados múltra tekinthet vissza a sárosi Gáboltó Szent László-forrása, amely fölé kápolna is épült. A víz — mint említettük — azért lett gyógyerejű, mert az arra járó király megfürdött benne. Vácszentlászló Szent László-forrása ellenben arról híres, hogy soha nem fagy be. A váci Hétkápolna forrásának — amelynek eredete a Géza- és László-féle szarvasjelenés mondájával is kapcsolatos — a néphit szemgyógyító erőt tulajdonít. A Szádelői-hasadék Királykútjáról szintén azt tartják a környékbeliek, hogy az sosem fagyott be, és hogy „aki abból ivott, az meggyógyult”. A Magyar Simplicissimus 1683-ban a Jászó melletti Debrőd Szent László-forrásáról is említést tett, s a költői útirajzban a helyi szájhagyomány nyomán immár a teljes monda, illetve annak egyik változata is megörökítésre került: „Szent László királyról Magyar- és Erdélyországban igen sok más csodás cselekedeteket tudnak, így Jászón mutatnak egy forrást, amelyet magas, sziklás hegyen fakasztott, amikor egy ízben seregével oda felszorították és vízhiányban szenvedtek. Ezt magam is láttam egy búcsú alkalmával, mert évente, Szent László napján szokás oda zarándokolni. Úgy mondják, ezt a vizet is Istentől könyörögte ki, mégpedig a következő módon. Lóháton ülve buzgón imádkozott, amikor a ló vele hirtelen a sziklának ugrott, s ettől mindjárt kibuggyant a víz, és mind a mai napig megmaradt a felséges forrás.” {Magyar Simplicissimus 1956, 243-244.) A Szent László-hagyománykörrel rokon, több ponton is annak konkrét hatását mutató lengyelországi Szent Kinga-mondakörben ugyancsak találunk rokon adatokat: a királyné könnyeiből, hogy menekülés közben szomját csillapíthassa, forrás fakad. Lábát megmossa benne, amitől a víz gyógyerejűvé válik. (Krzyzanowsky 1965,168.) A Nagybánya vidéki Pintye-mondakörben pedig — ugyancsak a Szent László-motívumok hatására — a kard általi vízfakasztás bukkan fel. Mint említettük, a XVIII. századtól szinte elárasztották a magyarországi templomokat a László csodás vízfakasztását ábrázoló képek, ami értelemszerűen visszahatott kultuszára és a kultusz szájhagyományozott narratíváira: a történet általánosan ismert lett, amit a különféle vallásos ponyvák megjelenése még csak tovább erősített. (Magyar Néprajz V. 1988, 72. kép)
