Medgyesy-Schmikli Norbert - Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 46/1. "Vállal magasabb mindeneknél"A Szent László-herma Győrbe érkezésének 400. évforulóján megtartott tudományos konferencia előadásai. Győr, 2007. június 25-27. (Győr, 2008)

Czibula Katalin: "Két napnak a' nagy égen nincs helye". Szent László király alakja az iskolai színpadon és a hivatásos színjátszás kezdetén

ARRABONA 2008.46/1.

TANULMÁNYOK

Életboritó paizsa’ domborát.

És most - imígy állt Éden ajtain

Tűz pallosával a’ dicső Cherub -a’ halmon áll, hajolnak térdei...

imádkozik, Királyom, nézzed őt,

reánk imádkozik halált, irtózatot.” (VÖM 7. 123.)

Ez a jövendő szent király alakja, akinek a környezetét keresztény mitológiai elemekkel jellemzi a szerző, és akinek mentalitása a harc előtti imával, a térdelő pozíciójában is monumentális megjelenésével rajzolható meg legjellegzetesebben. Ő A Belső Háború Szent Lászlója.

Hogy milyen fontos az ellenség rettegő szemével statikusan-epikusan megjelenített László alak Vörösmarty számára, mutatja, hogy a Salamon Királyban keretszegen és fokozással kétszer is feltűnik ebben az ábrázolásban László: az első felvonásban Géza mutat rá messziről testvéri büszkeséggel László dárdás alakjára, bíztatásul saját vitézeinek:

’’Körös’ bal partján a’ hőst látod ott?

Kopját vet a’ gyors ifjúság előtte,

’S nyerítő ménen új had szálldogál.

Örül, nem tudja még, hogy honni földön Játszó hadával véres harcza lesz.

Csendes kebellel áll az ég alatt,

’S mint puszta’ fáján a’ megállt vihar,

Nehéz dárdáján nyugszik még keze.

László az ott, az én kedvelt öcsém.” (VÖM 7. 152.)

Az ötödik felvonás az első felvonásbéli szituációnak megidézése és félelmetes aemulatiója. Ernyei most fenyegetésképpen mutatja meg Salamonnak László alakját. A szituáció ugyanaz, mint A’ Belső Háborúban:

„Mint egy hadisten lép ki sátorából.

Vas vállait, mint sziklát hab fölött,

Látom kitűnni, ’S széles táborán Magas csillagként végig néz szeme.

Megy, szörnyű fegyver fénylik oldalán,

Egy nemzet’ sorsát hordja nagy szivében,

És mintha földünk ennyi súly alól El akarna térni, futni láttatik...

De nézd, ki most ott halmon áll maga,

A’ mint erőben kél nagy termete,

Úgy lelke’ mélyén békeség lakik.

Mikor Kernének véres síkjait Megingadozva hagyta lábam el,

Utamba úgy állt László akkor is.

Dárdán nyugosztá harczos karjait,

’S mint egy nagy oszlop, melly bú’ napjain Embertetemből úgy vált kődarabbá,

Soká merőn, és mozdulatlan állt.

Majd félre intett, és magunk levénk.

156