Medgyesy-Schmikli Norbert - Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 46/1. "Vállal magasabb mindeneknél"A Szent László-herma Győrbe érkezésének 400. évforulóján megtartott tudományos konferencia előadásai. Győr, 2007. június 25-27. (Győr, 2008)
Czibula Katalin: "Két napnak a' nagy égen nincs helye". Szent László király alakja az iskolai színpadon és a hivatásos színjátszás kezdetén
ARRABONA 2008. 46/ 1. TANULMÁNYOK tözetek és felismerések alkotják a drámai akciót. A mű középpontjában álló emberi bűn, az irigység mint elvont emberi tulajdonság tanmeséjét a prológus és a felvonások végén felhangzó énekek erősítik, melyeket allegorikus alakok adnak elő. A történelem is klasszikus példatárrá változik a szerző tollán. Két esetben is a szereplők érvelésében az addigi történelem példái adják az ékes bizonyságot saját igazuk mellett. Először László történelmi érvei a királyi hivatal mintegy életveszélyes voltát argumentálják: „Magamtol is tellyes akaratom volna tsak leg kisebb szagát is el fordítani a’ Királyi Névnek, melly tudniillik az irigység fullángjátol, ’s egyébb halálos veszedelmektől igen ritkán szokott ment lenni. Ebbe krűlt ez előtt tizenhét esztendőkkel Péter Király, ki minek utána ki űzetett volna az Országból tsúfossan, ’s esmét három esztendők után III. Henrick Tsászár által viszsza tétetett volna ugyan a’ királyi székben. Alég országólhata más három esztendőkig, mert szeme ki vájottatott, setét tömlőtzbe tétetett, melly szomorúságát második esztendőre kelvén halál fejeze be. Aba is, Péter után vévé fel a’ Királyi Koronát, négy esztendők után diribre darabra kontzóltatott tulajdon hazafiaitol.” (RMDE 5/1. 133.) Néhány lappal később hasonló érvelést olvashatunk Henrick királytól, aki a magyarok békétlenségére hozza a történelmi példákat: „íme, reá kiszeritettétek az előtt harmincegy esztendőkkel András Királytokat, hogy engedelméből szabadon dühösködhessetek az Isten fel szentelt Papjai, Püspöki, ’s Érsekei ellen, hogy így magatok közt az egyességet fel bontsátok. Pétert, második Királytokat otsmányúl tömlötzöztétek, szemeit iszonyú módon ki vájtátok; Abát irgalmatlanúl fel mészároltátok; mindeneket dühös oroszlány módjára dúltatok, rontottatok Vatha vezérlése alatt. Imre, Béla, nagy érdemű királytok saját életének veszedelmével mindeneket le tsendesitet, békességben hagyot holta után benneteket; de a’ mint látom, ezt is fel akarjátok dúlni, bontani.” (RMDE 5/1. 139.) Bár az alcím szerint a főszereplő Salamon király, hasonló súlyú szerepet kap a vele ellentétes póluson a jámbor trónörökös, Géza. Mellette jelenik meg mellékszereplőként László és a történelmi hitelnek megfelelően harmadik testvérük, Lampert. Szent László alakját nem is gyakori színpadi jelenléte teszi kiemelkedővé, néhány momentummal azonban Benyák megadja neki azt a megkülönböztető szerepet, ami a későbbi szent királynak jár. Rögtön az első jelenetben, miközben a királyfiak párbeszédet folytatnak, László csak úgy mellékesen segít az odavetődő pásztornak: megemel egy hatalmas követ, amivel az nem bír. A hős rendkívüli ereje tehát a kezdet kezdetén argumentálódik. Ismét László és nem Géza szájából hangzik el a hatalomnak mint terhes kötelességnek a felemlegetése, méghozzá a felvilágosodáskor jellegzetes nosztalgiájával összekapcsolva, mely az egyszerű, természetközeli életet többre becsüli a zajos közéletnél: „Oh, mi boldogok az együgyű parasztok, a’ mezei pásztorok! íme, midőn mi a’ fel zendűlt népnek fegyveri, az éktelen irigységnek mérges fullángjai között keserves napokat érünk, ők akkor tsendes békességben bátor mulatságban mulatják magokat, együtt nyájaskodnak, vígan legeltetik a’ nyájat, folytatják mezei munkájokat...” (RMDE 5/1. 193— 194.) Míg Salamon kifejezetten akarja a trónt, élvezi a hatalmat: „Ki tagadja, hogy valamerre tsak hírek futamik is a királyoknak, nagy tiszteletet teszen nekiek az egész nép? Mindenek az egész Országban az ő akaratjoktol, ’s rendelésektől fügnek nem külömben, mint az emberi test’ tagjainak mozdulási, munkálkodási a’ lélektől. Nem félnek, nem aggódnak senki parantsolatjátol nem irtóznak, hanem mindenek tetszésekre folynak. Ki ne vágyódna tehát tehetsége szerént e’ nagy Méltóságra...” (RMDE 5/1.135.) 150
