Arrabona - Múzeumi közlemények 43/2. - Emlékülés Kisfaludy Károly halálának 175. évfordulóján (Győr, 2005)
Tanulmányok - Tari Lujza: Kisfaludy Károly korának zenéje verseinek kortárs megzenésítései alapján
.:^?M?2!Í^?^*^15i5i-'12- ^ ^_ .„^ ^„ ^_. ^„„^ , T ANULMÁN YOK majd előre, majd hátra unszolt, ránczigált, én szinte örültem lárvámnak, mert saját képemmel agyon szégyenlettem volna magamat - ebbűl tapasztalam: a' mit az ember nem tud, abban ne producálja magát. "^3 Ugyané novellában a nemességnek a magyar hagyományba illeszkedő és a parasztságéhoz is közel álló hazai esküvői táncfolyamatáról ír: „Muzsika is volt, 's midőn bíró uram egészségünkért ivott, ...a mozsarakat is elperzselték. Tánc kerekedvén a' korosbak méltóságos lassúsággal lejtek a' palotást: az ifjak pedig nagy tripudiatioval sorba is válva is a' gombostő- gyertyás- dobogó- sövény- vagy lapoczka-tánczot, végre mindnyájan derűre borura járták a' hajnalt. Majd három napig tartott a dínom-dánom... Verset is írtak lakodalmamra."^4 Még jellemzőbb A kérők „Hetedik jelenés"-e. Ebben a jelenetben, amikor Baltafy, az öreg kapitány inasával a kézfogóra készülve a lugast díszíti, minden tekintetben kiderül, hogy az öreg egy már letűnőben lévő régi vüágot képvisel. Kéri, hogy az ünnep végén inasa süsse el a mozsarakat (ágyúkat), „s egy salve végezze ezen örömnapot." Majd mikor már kész minden, így szól: „Most csak török muzsika hibázik, "^s - vagyis a korábbi idők divatját képviselő, hadizenében megszokott, legalább trombita-dob párosból álló zenei együttest óhajtana. A vígjáték végén, amikor Mali és Károly végre egymásra talál, a külföldmajmoló Szélházy az elmaradottságra célozva „Ach! Mely hátra vagyunk" mondattal eltávozik. Baltaíy utána morogja: „Kiben a nemzetiség kihalt, az nem találja fel magát hazájában." Gyermekeinek pedig a mozsarak durrogása közben ezt kívánja: „Vegyétek egymást és éljetek a haza javára, díszére, dicsőségére." Várnánk e jelenetnél a cigányzene feltűnését, de ez itt nincs. Megjelenik ellenben a Csalódásokban, mint az új divat jele. A művelt Elemir és a műveletlen, de a divat iránt máris feltétlenül lelkesedő Mokány és a szintén jelen lévő Lombai között a következő beszélgetés zajlik. Elemir közös szórakozásra invitálja szomszédját, aki így válaszol: „Mokány: Vadászattal töltsük, rókákra menjünk a nyíresbe, vagy jó paripán a nyulakat hajhásszuk Elemir: Kérem! En könyveket értettem. Mokány: Azokkal nem sokat vesződöm, apám se olvasott, mégis tekintetes úr volt. Kívül muzsika hallik. Elemir: Kit illet ez? Lombai: Az új polgárok.36 Tán nagysád érkezését hallak, s a faluvégről ide siettek üdvözlésére. Mokány: Mit beszélsz? Én rendeltem őket ide - Csicsó az - van e gróf úrnak nótája? Elemir: nem tudnám - azonban csak tessék mulatozni.... Később, Elemir eltávozása után Mokány Lomháihoz: Pajtás! Ez a te grófod feszes úriember. Lombai: Nem bánom, ha kőből van is, csak Mokány: Szárcsavérű biz ő: nótája sincs. Lombai: Nem bánom, ha vére nincs is. Mokány: Te, megint a plánum országában jársz. - Hej, Csicsó! Húzd rá nótámat! Hejje Rózsám, hujja Rózsám! Egy csókot adj, csiklandik szám!"^^ A verbunkos szinte születése pillanatától szimbólum, az ősit, nemesit, nemzetit szimbolizálja. Mint Kosáry Domokos a verbunkos zene eredetével kapcsolatban a korábbi kutatásokat összegezve írta: „a verbunkost hol a régi 'palotás', vagyis a XVII. századi nemesi tánczene folytatásának, hol a magyar népi lassú tánc
