Arrabona - Múzeumi közlemények 43/1. (Győr, 2005)
Muzeológia–Közművelődés - E. Csorba Csilla: Iványi Katalin festőművész és grafikus kiállítása
ARRAB ONA 200 5. 43 / 1. MUZEOLÓGIA - KÖZMŰV ELŐDÉS IVÁNYI KATALIN FESTŐMŰVÉSZ ÉS GRAFIKUS KIÁLLÍTÁSA 2005. május 19 -június 12. A közelmúltban a Petőfi Irodalmi Múzeumban kiváló nő-költők, költőnők gyűltek össze, hogy egy megjelent, nő-költők verseit tartalmazó CD f propos-jából elmondják véleményüket a költészet-nemiség, férfi-női művészet bonyolultnak látszó, ugyanakkor tiszta képletéről. Miközben a XX. század eleje óta a művésszé válás esélyei egyformán adottak a nők és férfiak számára, az érvényesülés és elismerés-elismertség korántsem vált azonos mértékűvé. A legjobb kritikusok oldaláról is érkező sztereotípiák, mint pl. a könnyed, lágy, édeskés - tipikusan női jelzők szerepeltetése sokszor vonják az elismert nő-alkotók munkáit is egy megkülönböztető, védő, kicsit kirekesztő burok alá. A műalkotást létrehozó művész az alkotás pillanatában nem tekint nemére, a saját lényében megfogalmazódó, többnyire az egyetemes lét kérdéseit feszegető gondolatait szűri át, adja tovább festékkel, agyaggal, ceruzával, pasztellal, stb. A nők és férfiak által megélt egyéni / egyetemes sors természetesen nem azonos, ettől bonyolult, színes és sokoldalú - mint maga az élet - az általuk alkotott művészet egyre terebélyesedő birodalma. Mindezeket a gondolatokat azért kívántam előre bocsátani, mert miközben Iványi Katalin munkáit - a Sík Csabától vett kifejezéssel - a A törékenység emlékműveiként aposztrofálom, róluk korántsem a támaszt és oltalmat váró művésznő jut eszembe, hanem a múlt terheit és súlyát hordó, autonóm alkotó egyetemes érvényű mondanivalót sugalló munkáiról szeretnék beszélni. A generációjának, s neki magának is osztályrészül jutott háború iszonyata és annak tragédiája hosszú ideig benne élt, s csak a negatív élmények éles kontúrjainak lazulása után vált lehetővé számára, az 1960-as évek elejétől, hogy nem a szó, de a festészet nyelvén fogalmazza meg a Történelem, a Végzet, a Dráma, a Tragédia személyes és a személyesen messze túlmutató élményét, üzenetét. „Aki szögesdrótba kapaszkodik, nem ismer múltat, jövőt, csak a süket pillanatot, amelynek sem kezdete, sem vége" - írta Schaár Erzsébet méltatója. Iványi Katalin képein a pillanat kimerevedik, Komor angyalok által hozott üzenetek csendet, várakozást parancsolok, a Kulisszák, a széthulló díszletek között felvillanó alakok a Játszma végére figyelmeztetnek. A szorongás érzetével, félelemmel, komor méltósággal vonuló testetlen lények az élők és holtak között közvetítenek, arcnélküliek. Az „emlékezésnek nincsenek egyéni vonásai", az általánost, mint az egyén létéből leszűrt esszenciát a néha csak figyelmeztető jellé egyszerűsödő alakok adják tovább. Jelenések, önmagunk és a fenyegetettnek hitt emberi lét kifürkészhetetlen követei. 373
